Novella

Sziasztok!

Mint mondtam a következő fejezetet még nem tudom feltenni, de kárpótlásul hoztam nektek egy novellát, ami teljesen független a történetemtől. Azt viszont tudnotok kell, hogy ez a novella nem a szerelemről szól, inkább a törődésről. A második évad elején játszódik. Remélem tetszeni fog és kitartás. A következő fejezet pár nap múlva fent lesz! Puszi

Vég és kezdet

(Damon/Elena)

Ültem az ablakban és néztem az üvegem legördülő esőcseppeket. Kint már sötét volt és szakadt az eső. Már legalább egy órája ültem mozdulatlanul. A tollam a kezemben, a naplóm pedig az ölemben feküdt. Az esőcseppek nézegetése elterelte a figyelmem az írásról. Vissza olvastam a pár sort, amit írtam, végül hozzáfirkantottam még pár sort: "A holnap más lesz, érzem. Valami új. Hogy boldog vagy szomorú? Fogalmam sincs. Csak más."- én magam sem tudtam, hogy miért volt bennem ez az érzés, de már reggel óta éreztem. Becsuktam a naplómat és hátradőltem a párkányon. A cseppek csak folytak és folytak. Nem akartak elfogyni.

Összerezzentem a hirtelen fülsüketítő hangtól, ami az ablakom kicsapódását takarta. A vérnyomásom 200-ra emelkedett. Leugrottam a párkányról, majd óvatos léptekkel az ablak felé indultam. Ahogy odaértem jól rázártam. Így kissé megnyugodva indultam vissza az ágyamhoz, hogy végre ledőljek. A hátam mögött felcsapó erős szellő rámutatott, hogy nem vagyok egyedül.

Mély levegőt vettem és egy határozott mozdulattal megfordultam. Minden épeszű ember már elfutott volna, de én makacs voltam, túlságosan is. Persze majd nem felsikítottam mikor megláttam a velem szemben álló személyt. Nem tőle féltem, inkább csak a testem egészségesen reagált. Hiszen ő most is ugyan úgy nézett ki. Sötét farmer, a szokott fekete bőrdzsekivel, amiről most folyt a víz. Az igéző jég kék szem, aminek mindig sikerült elbűvölnie. És a szanaszét meredező holló fekete haj, amiből esőcseppek csepegtek dzsekiére.

- Aranyos vagy amikor lopakodsz- nevetett fel önfeledten, amire egyből morcos képet vágtam. - Persze akkor még jobban, amikor morci vagy- nevetett tovább.

Az idegeskedés helyett inkább elindultam a fürdőbe, hogy hozzak egy töröközőt, hiszen mindene csupa víz volt. Mire visszaértem, persze már az ágyamon feküdt vizes ruhájában.

- Damon, kelj már föl! Minden csupa víz lesz- mondtam és ülőhelyzetbe parancsoltam. - Ezt most levesszük- hámoztam le róla elázott bőrkabátját, amire felemelkedett a szemöldöke és pimaszul elmosolyodott. - Ne is álmodj róla- dörzsöltem a haját és a morcos kisfiúvá váló arcán kacagtam. - Kész vagy- dobtam le, az immár vizes törölközőt az ágyra. Felkaptam a vizes kabátját és ráterítettem a radiátorra száradni.

- Beszélnünk kéne- hallottam meg közvetlen mögülem, kissé aggódó, megkomolyodott hangját.

- Mi történt?- furdaltam egy másodperc alatt vele szembe.

- Át kell jönnöd a panzióba- nézett komolyan a szemembe.

- Történt valami Stefannal?- aggodalmaskodtam.

- Kocsival vagyok. Lent várlak- mondta és egy hűvös szellő kíséretével eltűnt. Gyorsan zsebre vágtam a mobilom és a kulcsom és már szaladtam is le a lépcsőn.

- Jenna!- kiáltottam a lépcső aljához érve.

- Itt vagyok!- jött a válasz a konyhából.

- Át ugrok Stefanékhoz gyorsan- kiáltottam újra a konyha irányába, s közben a cipőmet tuszkoltam a lábamra.

- Ilyen későn?

- Fontos lenne. Sietek vissza!- húztam fel a kabátom cipzárját.

- Rendben, de kulcsot vigyél!- jött a jóváhagyó válasz, majd kiléptek az esőbe. Behúzott nyakkal rohantam a kocsiig, ahol Damon már nyitott ajtóval várt. Gyorsan bepattantam a befűtött járműbe és már indultunk is. Egész úton egy szót sem szóltunk egymáshoz. Nekem végig csak azon járt az eszem, hogy mi történhetett, de tudtam, hogy nem kapok válaszokat, ameddig meg nem érkezünk.

Mikor megérkeztünk Damon elindult, céltudatosan az emelet felé. Én követtem. Egészen Stefan szobaajtajáig sietett ahol egy határozott mozdulattal lefékezett.

- Menj be! Az ágyon lesz neked valami. Ha szükséged lenne rám, a nappaliban vagyok- mondta és ott hagyott. Óvatosan nyitottam be fogalmam sem volt, hogy mire számítsak. Azt akartam, hogy belépek és a szobába Stefan vár majd. Megölel és megcsókol és minden rossz előérzetem elveszik. De Stefan helyett csak egy fehér boríték virított az ágyon. Ahogy közelebb mentem láttam nagy fekete betűkkel az "Elena" nevet a boríték tetején, Stefan kézírásával. Egy hang nélkül léptem közelebb és nyitottam fel a fekete tintával írott levelet.

Drága Elena!

Mielőtt bármit leírok neked, tudnod kell, hogy téged szeretlek a világon a legjobban, nálad nincs fontosabb. Ezért is hoztam meg ezt a döntést. A dolgok rosszra fordultak. Ma délután megjelent Katherine és azt követelte, hogy menjek vele. Érts meg, muszáj volt vele mennem, különben megölt volna téged és a bátyámat is. Ne félj, Damon majd vigyáz rád, a hajad szála sem fog görbülni. Vigyázz magadra.

Szeretlek,

Stefan

Nem kaptam szikrát, ahogy elolvastam a levelet. Csak álltam mozdulatlanul és könnyek gyűltek a szemembe. Azt akartam hinni, hogy ez csak egy jó tréfa. Vagy csak egy álom, egy rémálom amiből mindjárt felébredek.De nem ébredtem fel, mert ez volt a szörnyű valóság.

Látásom elhomályosult kitörő könnyeimtől, kezemből pedig kiesett a búcsúlevél, mint Stefan az életemből. Arcomat kezeimbe temetve rogytam össze az ágyon. Sírtam. Percek vagy órák telhettek el, de a fájdalom nem gyengült, s a könnyeim sem fogytak. Csak folytak, mint egy megállíthatatlan örvényű folyó.

Észre sem vettem a nyíló ajtót, csak a mellettem besüppedő ágyat és egy kezet, ami a derekamnál fogva óvatosan magához húz és átölel. A nyakába kapaszkodva sírtam tovább. Arcomat a vállába temettem és harcoltam remegő testemmel. Egy fél óra elteltével is ugyanígy ültünk, könnyeim még mindig pólóját áztatták, de itt volt velem. Meg se mozdult. Kitartott mellettem.

- Én itt leszek veled, akármi történik. Nem hagylak el, soha- suttogta a fülemhez hajolva, miközben a hátamat simogatta. Erre még jobban magamhoz szorítottam, tudtam, hogy már csak rá számíthatok igazán.

- Ígérd meg, hogy mindig velem maradsz- néztem szomorú szemeibe.

- Ígérem- válaszolt, mély megnyugtató hangján. Hittem neki. Tudtam, éreztem, hogy velem marad ameddig csak szükségem van rá.

A véleményem az utolsó órák történései után gyorsan megváltozott. Ha már az örökkéről beszélünk, tudom, hogy ő velem lesz. Most jöttem csak rá, hogy amit kerestem végig itt volt, az orrom előtt. Mégis vak voltam. Stefan mély nyomot és fájdalmat hagyott bennem. De van valaki aki ezt a fájdalmat képes megszüntetni örökre, aki igazán hozzám való. Damon.

6. fejezet

Sziasztok! Tudom, hogy tegnap kellett volna felraknom a fejezetet, de a szüleim lenyúlták a laptopomat, így csak ma tudtam hozni a frisset. Nagyon örülök, hogy már ennyien jártok az oldalra. Köszönöm mindenkinek. Puszi

Másnap késő délutánig aludtam. Az utóbbi napok kimerítettek így nem is lepődtem, meg amikor kinyitottam a szemem már sötétedett kint. A nap már eltűnt a láthatárról. Nagyot ásítva keltem ki az ágyamból. Már nem voltam fáradt, de kellett egy kávé, hogy felébredjek. Mikor láttam, hogy otthon nincs már kávém, rögtön a Grillre gondoltam.

Gyorsan felkaptam magamra egy sötét csőfarmert és egy világoszöld hosszú felsőt, mély kivágással. Imádtam a fekete nadrágokat. A fürdőszobába belépve csak nevettem szörnyű ábrázatomon. Fogat mostam, feltettem egy kis sminket és szétálló göndör hajamat eligazítottam.

A nappaliban felkaptam a kezembe a pénztárcám, a mobilom, meg persze a kulcsaimat. Majd a fekete bőrkabátom és a szürke magas sarkú csizmám mellett döntve, elindultam. A Grill parkolójába érve nem volt sok választásom, hogy hova álljak, hiszen tömve volt a parkoló. Egy-két szabad hely volt csak. Mivel péntek este volt nem is csodálkoztam, hogy ennyien vannak. Mielőtt kiszálltam még a visszapillantó tükörben gyorsan megigazítottam sminkemet. Majd bementem. Nem tévedtem. Tényleg rengetegen voltak. Rengeteg volt a fiatal. Gyorsan leültem az egyetlen üres asztalhoz, amit láttam. Míg a pincérre vártam körbenéztem. Sokan ültek asztaloknál, de páran önfeledtem táncoltak az éppen szóló pop zenére. Én is magamban dúdoltam, szerettem ezt a számot.

- Üdv a Girllben. Mit hozhatok?- ért ide végre a pincér.

- Egy kávét kérek, cukor nélkül- mosolyogtam rá bájosan, amivel sikerült elkápráztatnom.

- Rö..rögtön hozom- dadogott zavarában. És már itt sem volt. Pár percen belül meg is kaptam a forró kávémat. Csak ültem az asztalomnál és néztem a gyorsan növekedő tömeget.

Az ajtó megállás nélkül nyitódott újabb vendégek érkezését jelezve. A fiatalok már rettentő sokan összegyűltek, annak ellenére, hogy még csak 7 óra körül lehetett. A hangulat tökéletes volt még úgy is, hogy én nem vettem részt a buliban. Nem akartam találkozni semmi féle ismerőssel, eddig még nem is láttam senkit, aminek nagyon örültem.

Aztán újból nyílt az ajtó. Elena lépett be az ajtón, oldalán Damonnal, szorosan összekarolva. Mindketten jókedvűnek tűntek, és engem nem vettek észre. A szemeim fönnakadtak a látványon. Olyan mértékű fájdalom és csalódottság töltötte el szívem, hogy úgy éreztem most rögtön belehalok. A kezemben szorított bögrét próbáltam óvatosan letenni az asztalra, de olyan erővel tettem le, hogy egyből összetört. A nagy zörgésre senki sem figyelt fel, hiszen a helységben szétáradó üvöltő zene mindent elnyomott. Egyedül egy valaki kapta fel a fejét, pont az, akinek a legkevésbé kellett volna felfigyelnie a dolgokra. Damon egyből kiszúrt és rögtön elengedte Elena karcsú derekát. Én nem foglalkoztam vele.

Felkaptam a kulcsaimat és amilyen gyorsan csak tudtam nyomultam ki a tömegben. Láttam, hogy elindul felém, így még kétségbeesettebben próbáltam kijutni.

Végül sikerült kiérnem a szabad levegőre. A szemeim viszont elhomályosultak könnyeimtől. Az ajtó mögöttem nyílt, és tudtam, hogy Damon az. Szaladni kezdtem a kocsim felé.

- Elisabeth! – hallottam magam mögött kétségbeesett hangját. De nem érdekelt. Már majdnem a kocsimnál voltam. Már nyitottam volna az ajtót, mikor az utolsó pillanatba bevágott elém.

- Mit akarsz?- kérdeztem lehajtott fejjel.

- Beszélni, veled- hangsúlyozott ki minden szót.

- Nem lehet- ráztam a fejem. – Elena vár rád.

- Később találkozzunk- mondta. Újból lehajtottam a fejem, ugyanis kibuggyant egy könnycsepp a szememből.

- Otthon leszek.

- Remek. Megvárom Stefant és jövök hozzád.

- Várlak- mondtam a cipőmet fixírozva.

Pár másodperc múlva éreztem hideg ujjait, ami végig szántanak a hajamba egész az arccsontomig, majd óvatosan megemelik. Amikor szemeink találkoztak elállt a lélegzete, szó szerint. Tágra nyílt szemekkel nézett rám, mintha a világ legújabb csodáját látta volna. Nem töröltem le az arcomról lefolyó könnyeket, felesleges volt, hiszen már úgyis látta. Úgy éreztem, hogy életem végéig így tudnék maradni, de végül az idillt én szakítottam meg.

- Mehetnék?- kérdeztem megemelt szemöldökkel, közben a könnyeim még mindig patakzottak a szememből. Ő egy szó nélkül félreállt, de még mindig úgy nézett ki, mint aki megkövült.

Kapva az alkalmon már a kocsiban is voltam és repesztettem. Nem tudom mi ütött belém. Nem tudtam ép ésszel felfogni, hogy tud még mindig ilyen érzéseket kiváltani belőlem. Amióta ide jöttem csak küzdöttem. Küzdöttem, hogy gyűlöljem őt. De most képtelennek éreztem magam.

Ahogy leparkoltam a kocsival már siettem is be a házba. Ledobtam a kabátomat és töltöttem magamnak egy jó erős whiskeyt. Az elsőt lehúztam, a másodikat is, majd jött a harmadik is, mikor megszólalt a csengő.

Immár teljesen jó kedélyállapotban suhantam ajtót nyitni. Nem lepődtem meg amikor Damon mesterien kidolgozott testével találtam szembe magam. Egy szó nélkül a nappaliba indultam, hogy leheveredjek az egyik kanapéra az italommal. Nem hallottam, hogy jönne utánam. Nem is figyeltem rá. Csak akkor vettem észre, amikor meg hallottam a hangját.

- Miért hazudtál eddig?

- Miért ne tettem volna?- ültem fel vállat vonva. – Senkire nem tartozik az életem. Ha tehettem volna egész életemben megtartottam volna.

- Ha Katherine nem jött volna, vissza még most se tudnám?

- Ezt már sosem tudjuk meg- válaszoltam, majd hátra fordultam és egyenesen a szemébe néztem. Ő csak nézett ki magából. Észre sem vette, hogy ránéztem.

- Sírtál…- hallottam meg suttogó hangját.

- Igen- vallottam be. – Nem fontos. Mi a tervetek Katherinnel?- váltottam gyorsan témát.

- Megöljük- vont vállat.

- Az nem lesz egyszerű- nevettem fel. – Ahhoz még egy kicsit edzened kell.

- Úgy gondolod?- vette fel gúnyos stílusát. Majd egy pillanat alatt idesuhant hozzám és lefogott. Csak pár milliméter választott el minket. Szemeiben újra megláttam a fellobbanó szenvedélyt, de nem engedtem a vonzásnak, egy pillanat alatt kiszabadultam karjaiból.

- Szóval játszunk?- emelte magasra szemöldökét. – Mik a szabályok?

Egy tized másodperc alatt előtte termettem, lelöktem a kanapéra, mint egy rongybabát. Ráfogtam a nyakára és óvatosan a füléhez hajoltam.

- Nincsenek szabályok- susogtam a fülébe, de még nem távolodtam el tőle. A kezemet elhúztam a nyakától és arcommal hajoltam oda. Mélyet szippantottam bőre finom illatából és egy apró csókot nyomtam rá. A teste megremegett.

- Te vagy a világon a legkiismerhetetlenebb nő- nyögte.

- Ó, ezt bóknak veszem- mondtam ravaszul, majd lemásztam róla. – Még mindig azt gondolod, hogy olyan könnyen legyőzheted Katherinet?- váltottam normális hangnemre. Értetlenül nézett rám. – Az előbbi kis bemutatóm csak ízelítő volt, ahhoz képest, hogy Katherine milyen reakciókat képes kiváltani belőled- világosítottam fel.

- Gyűlölöm Katherinet- mondta közben villámsebességgel felpattant a kanapéról és megállt tőlem két centire.

- A gyűlöletből könnyen szenvedély lesz- léptem én is egyet felé. Ajkaink alig fél centire voltak egymástól. Ahogy megéreztem jeges leheletét a számon kirázott a hideg. A szemeim lassan becsukódtak és csak pár másodperc múlva nyitódtak ki újra. – Gyűlölöd Katherinet, mert már Elenát szereted- hajtottam le a fejem és hátrébb léptem. Nagyon fájt kimondani, de tudtam, hogy így van. Persze válasz nem jött.

Friss

Sziasztok!
Az új fejezetet még ma este 10 és 11 között felteszem.
Puszi

5. fejezet

Sziasztok!

Hát itt a folytatás, így pár hónap után. Remélem tetszeni fog. Szívesen fogadom a kommentárokat is(:

- Petrova?- dülledtek ki a szemei. – Az képtelenség!

- 1431-ben születtem a mai Lengyelország területén. Csupán ketten voltunk testvérek Katherine és én, ami abban a korban ritkaságnak számított. Az apánk gazdag földbirtokos volt. Egész kiskorunk óta jó nevelésben részesültünk. Kiváló tanítókkal és rengeteg pénzzel nőttünk fel. Sosem kellett nélkülöznünk semmit, apánktól mindent megkaptunk. Katherinnel egész életünkben a legjobb barátnők voltunk Aztán, amikor betöltöttem a tizennyolcadik életévemet a dolgok megváltoztak.

Védő lettem. Hetekig szenvedtem, vissza akartam kapni a tökéletes régi életemet. Volt, hogy napokig ki sem jöttem a szobámból. A nővéremmel eltávolodtunk egymástól. De ő is megváltozott. Egyre többet járt el otthonról. Ahogy leszállt az est, Katherine már a házban sem volt. Kezdtem furcsállni az eljárkálásait így egy este követtem…

1449, Lengyelország, Petrova birtok

Már lesben álltam a fal mellett. Katarina apám engedélyével elhagyta a házat. Nem vártam sokáig én is utána eredtem. Súlyos alsószoknyáim susogtak a lépcsőn, ahogy a kapu felé indultam. Teli hold volt. Az esti fényben láttam Katarina távolodó alakját, amint a birtokhatár felé megy. Óvatosan követtem. A bokrok és fák árnyékába meg- megbújtam. Már épp kezdtem bátrabban megközelíteni, amikor megállt egy fűzfa előtt. Várt néhány másodpercig, majd a fa tövében lévő padom helyet foglalt. Hosszú göndör fürtjeit csavargatta, miközben dúdolászott valamit.Csak egy másodpercre néztem el, de amint a tekintetem visszatért rá, már egy férfi társaságában ült. Messzebb húzódtam tőlük, hisz kifinomult hallásommal, így is mindent hallottam.

- Biztos, hogy ezt szeretnéd kedvesem?- hallottam meg a férfi mély, kellemes hangját.

- Semmit sem akarhatnék ennél jobban- válaszolta a nővérem és összekulcsolta kezét a férfiéval.

- Másnap, ahogy leszáll az éj, itt várj rám és megteszem. Olyan leszel, mint én. Ételed vérré változik, és ketten eltűntetjük oly gyűlölt családod.

…addig a napig azt hittem Katherine szeret minket, de valójában el akarta tüntetni az egész családunkat. Másnap éjjel is követtem őt. Akkor már tudtam, hogy vámpír akar lenni. És eldöntöttem, hogy megakadályozom bármi áron. Aznap tudtam meg igazán milyen védőnek lenni. Végig néztem, ahogy kiszívja belőle az életet. Az ösztöneim akkor szabadultak el először. Megöltem. Egy másodperc alatt.

Katherine azóta gyűlöl. Örök szenvedést ígért nekem. Meg akart ölni, de nem tudott. A szüleinket viszont kegyetlenül meggyilkolta. Engem pedig egész életemben kísértett.

Valójában az igazi erőm nem akkora, mint ahogy most. Volt még egy képességem. Egy összetett képességem. Fel tudtam venni árki alakját, és miközben más alakját viseltem bárkit rábírtam bármire, halandó vagy vámpír, mind egy volt.

Mikor 1863-ban Mystic Fallsba érkeztem az üstökös erejével egy kőbe zártam ezt a képességet, mert tudtam, ha valaki megöl, átszáll rá. Egy holdkőbe. Katherine kezdettől fogva ezt akarta. Mióta újból megjelent az üstökös a kő aktiválódott. Ha megtalálja a követ és átvezeti magába az energiáját, a képesség az övé- fejeztem be hosszúra nyúlt vallomásom, majd felhajtottam a megmaradt whiskeymet.

Mikor felnéztem Damon az ablak előtt állt. Az üvegem láttam tükröződni kéken világító szemét, ami valahol máshol járt.

- Most már ismered az életem történetét- sóhajtottam.

- Miért nem ölted meg?- szólalt meg pár perc múlva. Én halkan felnevettem.

- Mert képtelen vagyok rá- adtam meg az egyszerű választ.

- Ezt hogy érted?

- Ő az én vérem, akármennyire is szeretném eltűntetni még az emlékét is, képtelen vagyok rá. Nem tudom megölni Katherinet.

- Hát persze, az ösztönök-a védői ösztöneim. – És a család, akivel megjelentél Mystic Fallsban kik voltak?

- Őket valóban a szüleimnek tekintettem. Akkoriban már régóta kerestem egy normális családot. Amikor megláttam őket, rögtön tudtam, hogy hozzám tartoznak. A szüleimre emlékeztettek. Még aznap éjszaka elmentem hozzájuk és megigéztem őket…- csak eddig mondtam, a többi egyértelmű volt.

Csönd volt. Csak a kandallóban pattogó tűz ropogását hallottam. Nem kellettek ahhoz szavak, hogy felmérjem a sokkhatást, amit Damonnak okoztam. Percek teltek el mire újból zajt hallottunk. Stefan ért haza. Biztosan Elenánál volt.

- Itt meg mi történt?- torpant meg a nappali bejáratánál. De egyikünk sem válaszolt.

- Nekem mennem kell- tértem észhez pár perc múlva. – Damon majd mindent elmond- szóltam még vissza az ajtóból.

Ahogy hazaértem egyből befeküdtem az ágyamba, de sehogy sem bírtam elaludni. A testem nyugodt volt, de a lelkem üvöltött. A régi sebek most újból felszakadtak. Bár nyugodtabb voltam, hogy vége a titkolózásnak, mégis járt a fejem. Órákba tellett mire valamennyire megnyugodtam. Végül hajnaltájt sikerült elaludnom.

Folytatom

Sziasztok!

Mindenkitől elnézést szeretnék kérni, hogy így eltűntem hónapokra. Október óta sok idő el telt. Sokat gondolkodtam, hogy folytassam-e vagy nem. Végül arra jutottam, hogy bűn lenne egy történetet csak úgy félbehagyni. Pár napja újból bevetettem magam az írásba. És folytatom. Remélem ti is örültök neki. És még egyszer ezer bocsánat.

Puszi

4. fejezet

Hello!
Elnézést kérek mindenkitől, hogy ennyit késett a fejezet, de sikerült lebetegednem. Arra sem volt erőm, hogy kiszálljak az ágyból. De most már jól vagyok és újult erővel álltam neki az írásnak. Csak a szokásosat tudom mondani, remélem tetszeni fog a fejezet. És jó szórakozást hozzá. A kommentárokat köszönöm mindenkinek.
Puszi


Magamhoz tértem. A világ forgott körülöttem, de éreztem, hogy még mindig cipel valaki a karjában. Ahogy kinyitottam a szemem rájöttem, hogy még mindig Damon karjaiban fekszek és az ájulásom alig volt pár másodperces.

- Te..tegyél le- suttogtam.

- Hogy megint összeess? Felejtsd el- mondta miközben óvatosan betett az autóm anyós ülésére. Egy másodperc múlva már mellettem is ült.

- Nincs szükségem a segítségedre- makacskodtam, miközben sikerült feltornásznom magam az ülésben.

- Mikor akartad velem közölni, hogy az erőd használata ennyire kimerít?- kérdezte kissé ingerülten és elindította az autót. Tudtam, hogy mindjárt ezzel fog jönni. Valójában fogalmam sem volt, hogy mennyire fog kimeríteni, mert eddig még nem használtam egyszerre majd nem harminc vámpíron.

- Összefutottam a drága exeddel- tereltem el a témát kissé gúnyosan. Beletaposott a fékbe.

- Mit akart? – préselte össze a száját.

- Alkut- vontam vállat. – Nem ok nélkül van itt- fordultam felé. – Azt akarta, hogy segítsek neki megszerezni valamit, ami az övé és cserébe titeket békén hagy.

Láttam, ahogy a szeme sötétebbre vált. A kezét erősen szorítja a kormányra. Most már szavak nélkül is elhittem neki, hogy utálja. De persze a szíve legmélyén szerette és ez jól tudtam. Ez volt az egyik okom arra, hogy ma nem öltem meg, ahogy megláttam. Féltem, hogy Damon olyan lesz, mint régen. Hogy megint érzések nélkül gyilkolni fog és akkor meg kell ölnöm. Persze nem önszántamból tettem volna, ez annál sokkal bonyolultabb. Nem voltak rá szabályok, hanem annál egy sokkal erősebb dolog. Az érzéseim. Ilyenkor felébrednek bennem a védő ösztönei és az érzés minden másnál erősebb, akármennyire is szeretsz egy vámpírt, ha előtted hidegvérrel meggyilkol egy embert, akkor rá is halál vár.

Persze hallottam legendákat, amik arról tanúskodtak, hogy valakinek mégis sikerült felül kerekedni védői ösztönein. Eleinte próbáltam azt hinni, hogy talán igazak, de amint először megéreztem magamon ezeket az érzéseket megértettem, hogy a legendák miért is legendák.

- Az a- kezdte volna, de én félbeszakítottam őt is és gondolatmenetem is megszakadt most már csak rá figyeltem.

- Ne aggódj!- néztem ki az ablakon. – Egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy segítsek neki.

- Mindig eléri, amit akar, mindig- hangsúlyozta ki az utolsó szót. Az ablaküveg visszaverődésén láttam megvillanó szemeit.

- Kivéve most. Katherine nagyon is tisztában vele, hogy egy szempillantás alatt vége a kis játékának. Ez esetben ő fog úgy táncolni, ahogy én fütyülök. Katherine holnapra már nem lesz a városban- zártam le a témát. Az út további részén már nem szólaltunk meg.

- Ma este vigyázzatok Elenára, félek, hogy mára még tervez valamit- néztem komolyan Damonra, mire ő csak bólintott egyet. A következő pillanatban már csak egyedül ültem a kocsimban.

Ahogy beértem a házba rögtön a fürdőbe mentem, hogy minél hamarabb lepihenhessek. Már az ágyamban feküdtem, amikor megkordult a gyomrom. Miután végig gondoltam, hogy az utóbbi napokban mit és mennyit ettem nem is csodálkoztam a dolgon. Amióta idejöttem szinte egy falat étel nem csúszott le a torkomon. Éhes voltam, de már nem másztam ki az ágyból. A fáradtság győzött és egy perc alatt elaludtam.

Az arcomat simogató napsugarak ébresztettek. Elmosolyodtam. Szerettem a napot. Felkeltem, magam köré csavartam a takarót és elindultam a szobámból nyíló gyönyörű hatalmas terasz felé.

Amikor kiléptem a hideg márványkőre kicsit összerezzentem, bár néhány helyen éreztem, hogy a nap már kissé melegíti fel, ősszel mégsem volt olyan meleg. Odamentem egy napozó ágyhoz, ami pont a nap felé volt fordítva és lehuppantam rá. Jól bebugyoláltam magam, aztán csak hátradőltem és élveztem a napsütést.

Olyan nyugodtnak éreztem magam körül mindent. Tisztának és felszabadultnak. Mintha Katherine eltűnését, minden növény és állat megérzett volna. A madarak önfeledten csicseregtek a színesben pompázó fákon. Az állatok bent az erdőben felszabadultam játszottak, vagy egy fa tövében pihentek. Hallgattam az erdő minden rezdülését, amiből csak a béke sugárzott. Úgy éreztem életem végéig itt tudnék maradni, minden gondot és bajt elfelejtve.

Álmomból egy ütemes kopogás keltett föl. Cipők kopogását hallottam a terasz márvány kövén. Kinyitottam a szemem és egyből a földre néztem. Egy pár magassarkú csizmát láttam, amint oda- vissza sétálgat a kövön.

- Mi a francot akarsz?- kérdeztem nyűgösen. A kopogás megszakadt.

- Azt hittem, már sosem ébredsz fel- hallottam meg Katherine gúnyos hangját.

- Mit akarsz?- tettem fel újra a kérdést, egy kissé ingerülten.

- Szerintem te azt pontosan tudod.

- Nem ölök meg neked senkit- jelentettem ki.

- Tudod, hogy nem arról beszélek- csattant fel.

- Azt mondtam, tűnj el a városból, különben vége mindennek- ültem fel a napozóágyban.

- Mind ketten tudjuk, hogy nem tennéd meg- válaszolta higgadtan, immár mellettem guggolva.

- Nem ér ő nekem annyit, hogy miatta életben hagyjalak.

- Ó, kérlek! Damon gyűlöl engem, nem az ő kedvéért hagysz életben. Nem tudsz megölni. Miért nem mondod el neki, hogy mi az igazság? Miért nem mondod el nekik, hogy mi történt százötven éve? Miért nem árulod el a valódi kiléted?

- Tűnj el! Tűnj el innen!- sziszegtem az arcába.

- Ha nem kapom meg, amit akarok, meghal körülötted mindenki. És vele kezdem!- suttogta a fülembe, majd eltűnt.

Dühösen szusszantottam tehetetlenségemben. Elérkezett az idő, hogy véget vessek a sok hazugságnak. Hogy végre el fogadjam a múltat és szembe szálljak vele. Nem bírom már a sok hazudozást magamnak, Damonnak, Stefannak.

Gyorsan elkészültem, és mielőtt még indultam volna ettem egy falatot, hogy ne essek össze. Óráknak éreztem, míg elértem a hatalmas Salvatore panziót. Lassan lépkedtem az ajtó elé, időt akartam hagyni magamnak, ha mégis visszafordulnék, még legyen időm, bár fölösleges volt.

Kopogás nélkül léptem be a házba, de a látvány, ami fogadott elborzasztott. A bútorok szanaszét hevertek a házban. Néhány helyen a fal beszakadt. A képek a földön hevertek. Gyorsan a nappaliba rohantam, ahol dulakodás zaját hallottam. Katherine épp a földről ugrott fel, hogy rárontson újból Damonra. A vészcsengők bekapcsoltak az agyamban. Egy pillanat alatt közéjük suhantam.

- Katarina, zostaw go w spokoju!- szóltam rá lengyelül. Amint meghallotta megtorpant. A szemei összeszűkültek, de nem mozdult. Egy percig még így nézett rám, majd a bejárati ajtó csapódása tudatta velünk, hogy elment.

- Ez meg mi a franc volt?- tért magához Damon pár perc múlva.

- Az anyanyelvünk- sóhajtottam és elindultam az italos pulthoz, hogy töltsek magamnak valami erőset.

- Mi? Az lehetetlen. Te amerikai vagy.

- Biztos vagy benne? – néztem a szemébe és közben átnyújtottam neki egy pohár bourbont. Jeges szemei értetlenséget és mérges, haragos érzéseket sugároztak.

- Ó, ugyan Elisabeth! Kívülről tudom az egész életedet- szólalt meg gúnyos hangnembe, majd lehúzta az italt.

- A nevem nem Elisabeth Quenell. A nevem Elzbieta Roswitha Petrova- kortyoltam bele a whiskeybe és ledőltem a hozzám legközelebb lévő fotelba...

Előrejelzés

Sziasztok!
Először is nagyon köszönöm mindenkinek a sok hozzászólást és jó kívánságot:) Nagyon örülök, hogy már ennyien látogatjátok az oldalt. A következő fejezet már majd nem kész és előreláthatólag holnap már fönt is lesz. Ne haragudjatok, hogy nem tudok mindig válaszolni a megjegyzésekre, de rengeteg dolgom van és örülök ha géphez kerülök, de amint lesz időm mindenkinek visszaírok.
Puszi

3. fejezet

Sziasztok! Hát itt az új fejezet. Lehet, hogy lesznek benne hibák, de azért próbáltam rendesen átnézni. Köszönöm a komikat. Sietek a következővel fejezettel. Puszi

Másnap időben keltem, hogy elmenjek megvenni a házat. Egy kis igézéssel könnyen ment, így már hivatalosan is a városban laktam. Hazafelé még beugrottam a városházára, hogy kérjek egy térképet a városról. Így könnyebb lesz találni egy olyan helyet, ahol megbújhattak a sírbeli vámpírok, ha még itt vannak egyáltalán.

Úgy döntöttem, hogy először azokat a telkeket illetve házakat nézem át, amik a legtávolabb vannak a központtól és az alapító családok területeitől. Első ránézésre 4-5 ilyen ház volt. Csak volt egy kis baj. Ha az összest átnéztem volna félő, hogy rám sötétedik, ami egy jó pont a vámpíroknak. Így inkább leszűkítettem a listát - amihez persze be kell törnöm a hivatalba- gondoltam. De így még mindig több időm lesz. Bepattantam a BMW-mbe és teljes gázzal elindultam.

Az épülettől egy utcával odébb parkoltam. Szerencsém volt, mert pont ebédidő volt, így nem voltak sokan az épületben. Beosontam az épület mögötti kis erdőbe, és megkerültem a házat. Úgy emlékeztem, hogy az adattár és minden nem publikus adat a második emelet végén van, egy eldugott szobába. A szobából nyíló ablakok közül egy nyitva volt, így könnyűszerrel beugrottam rajta. A szoba falai sötét barnák voltak, pont olyan színűek, mint a roskadásig megrakott polcok. A polcok legalább tíz hosszú sorban nyúltak el. Nagyobb volt a szoba, mint gondoltam. Itt minden megtalálható volt Mystic Fallsról. Volt egy olyan érzésem, hogy nem ez volt itt az utolsó látogatásom.

Gyorsan munkához láttam, hogy minél hamarabb eltűnhessek innen és megtaláljam a vámpírokat. Már kilőttem két házat, amikor neszezést hallottam valahonnan. Mivel az ajtó nem nyílt, így ember nem nagyon lehetett. Azt gondoltam, hogy valami madár, így hagytam a dolgot és tovább kutattam. A hang egyre hangosabb lett, így visszatettem a kezemben lévő könyvet a polcra és elindultam körülnézni. Ám nem kellett messze mennem. A mögöttem lévő sorban megtaláltam a hang okozóját. Természetesen Damon volt. Annyira belemerült egy könyv olvasásába, hogy észre sem vett engem.

- Te követsz engem?- vontam kérdőre.

- Kíváncsi voltam mennyi ideig tart, míg rájössz, hogy hol vannak a vámpírok- mondta, de nem nézett fel a könyvből.

- Te tudod, hol vannak?- kérdeztem a fogcsikorgatás határán.

- Bravó-, nézett végre rám és összecsukta a könyvet.

- És ezt eddig miért nem közölted velem?

- Kíváncsi voltam mennyi idő alatt jössz rá- vont vállat.

- Te teljesen meg vagy húzatva?- szinte sipítottam.

- Na, na, na. Nem illik az idősebbet bántani- mondta a meg szokott modorában, én csak megforgattam a szemem.

- Hol vannak?

- Egy bizonyos Miss Gibbons „szállásolta” el őket- mondta pár másodperc után. A név elég volt. Így már tudtam hova kell mennem.

Egy szempillantás alatt ugrottam is ki az ablakon faképnél hagyva Damont. A kocsimnál termettem és rögtön bepattantam, Damon persze ott ült az anyósülésen.

- Gondolom semmi esély rá, hogy eltűnj innen- mondtam beletörődve. Válaszul csak egy vigyort kaptam.– Legalább megvárhattad volna, amíg kinyitom azt az átkozott kocsit, nem kellett volna feltörnöd.

Negyed óra kocsikázás után végre odaértünk ahhoz a bizonyos házhoz. Odébb parkoltam egy fa mögött, ahol kizárt, hogy észrevettek vagy meghallottak volna.

- És most?- szólalt meg Damon, pedig már kezdtem örülni, hogy örökre megkukult.

- Most szépen bemegyek, EGYEDÜL, és megölöm az összes házban tartózkodó vámpírt! - Felejtsd el!- kapta el a kezem. Kérdőn néztem rá.

– Nem mész be oda egyedül!

- Akkor csak figyelj!- ugrottam ki a kocsiból és indultam volna a ház felé. De két erős kar megragadott és nekilökött a kocsinak. Damon egész testével préselt neki a kocsinak. Nem küzdöttem ellene, úgyis erősebb nálam. A tekintetemet kereste.

- Egy pislogásnyi idő alatt letépik a fejed!

- Én pedig egy pislogásnyi idő alatt megölöm az összeset, egyszerre!- ez után a mondat után, csak egy értetlen pillantást kaptam. Mély levegőt vettem. Kár volt. A közelsége, az illata elbódított. Szinte elfelejtettem, hogy hol vagyok, és mire készülök. Gyorsan összeszedtem magam és belefogtam a mondandómba. - Ha csak vámpírerőm lenne, soha nem tudnék egy vámpírt sem megölni. Minden védőnek van egy halálos fegyvere a vámpírokkal szemben.

- És mi az?- nézett sürgetően.

- Az agya- kopogtattam meg a fejem. – Elég, ha nézek egy vámpírt, és ha közben azt gondolom, hogy haljon meg, akkor holtan esik össze, utána már csak el kell égetni. Persze ez csak akkor működik, ha komolyan is gondolom a dolgot.

- Szóval az a terved, hogy besétálsz oda, a vámpírok puff és zsupsz, aztán pedig felgyújtod a házat?

- Pontosan- mondtam, majd jelentőségteljesen ránéztem, mire végre odébb állt, és egy kanna benzinnel a kezemben, elindultam a házhoz.


Néztem az égbe szökő lángokat, amint gyilkos máglyaként emelkednek ki a sötét erdőből. Már jó pár perce a kocsim tetején ülve bámultam, ahogy minden gyilkos a házban ég. Hallottam a távoli éjszakában a szirénák baljós hangját közeledni. Nagyot sóhajtva ugrottam le az autóm tetejéről. Átsétáltam a vezető üléshez és beindítottam a motort, ami halk dorombolással életre kelt.

Damon már korábban elment, amikor meggyulladt a tűz. Hirtelen valami nagyon fontos halaszthatatlan dolga akadt. Vagy csak úgy gondoltam, hogy már nincs szükségem a segítségére. Na, nem mintha egyébként nagyon szükségem lett volna rá.

Kirázott a hideg ahogy Mystic Falls sötét erdeibe furikáztam. Itt minden olyan más, olyan természetfeletti. Így inkább tövig nyomtam a gázt, és lehúztam az összes ablakot. A jeges szél tépkedte a hajamat. Még a könnyeim is kicsordultak az arcomba süvítő széltől.

Már nem voltam olyan messze a várostól, amikor a távolban egy alak kezdett kirajzolódni. Egy nő volt. Hosszú sötét hajjal és karcsú testel. Ahogy közelebb értem, Elena arcvonásait véltem felfedezni. Amint mellé értem beletapostam a fékbe és kipattantam a kocsiból. Elena elfordult.

- Elena!- szóltam neki, miközben gyors léptekkel közeledtem felé.

- Nem talált- szólalt meg, és megfordult. Nem ő volt. Ördögi mosolya és gyilkos tekintete felfedte valódi kilétét.

- Katherine- mondtam.

- Azt hittem már sosem találod ki- forgatta meg a szemeit.

- Mit keresel itt?- néztem rá unottan.

- Ezt is- azt is- döntögette a fejét, miközben elkezdett körülöttem körözni. Egy sólyomra emlékeztetett, aki az áldozata felett köröz. Csak, hogy itt nem én voltam az áldozat.

- Velem ne próbálj szórakozni! Szerintem mind a ketten tudjuk, hogy egy pillantásomba kerül és vége az ócska játékodnak.

- Pontosan tisztában vagyok az erőddel- mondta, leállt velem szemben és szórakozottan piszkálgatni kezdte a körmét. – Éppen ezért, van egy ajánlatom.

- Ajánlat?- vontam fel a szemöldököm. - Van itt valami, ami az enyém, ha segítesz megszerezni, nem bántom a nyomorult Salvatoreokat és a kis védencüket se- mondta fanyarul. Elkapott a méreg. Ideges lettem, komoly koncentrációmba került, hogy ne öljem meg itt helyben ezt a ribancot.

- Most még nem öllek meg- néztem rá. – De ha még egyszer meglátlak valamelyikük közelébe, már nem leszek ilyen kedves. Ha csak egy kicsit is félted az életed eltűnsz ebből a városból- sziszegtem az arcába, majd megfordultam és elindultam a kocsim felé.

- Elisabeth- szólt utánam. Megálltam, de nem fordultam meg. – Damon sosem szeretett téged. Minden, amit tett vagy mondott hazugság volt. Megigéztem- mondta gúnyosan. Összeszorítottam az ökleimet, hogy nem sírjam el magam, de egy könnycsepp így is kibuggyant a szememből. - Fáj, igaz?- kérdezte, majd meghallottam gúnyos kacagását, ami pár másodperc múlva egy fuvallattal el is tűnt.

A lehulló könnyeim szinte lehetetlenné tették a látást. Beletelt pár percbe mire végre sikerült elindulnom. Most nem vágytam semmire csak egy forró fürdőre és egy puha ágyra. A fáradtság hirtelen annyira elborította a testemet, hogy szinte mozdulni nem bírtam. A szemeim, mint egy csapóajtó összecsukódtak. Fájt nyitva tartanom őket. Már épp a Mytic Grillnél voltam, amikor úgy éreztem nem bírom tovább. Beálltam az épület elé, de nem szálltam ki. Képtelen voltam.

Pár másodperc múlva már az álom és a valóság határán voltam, amikor valaki kopogni kezdett az ablakomon. Erőt vettem magamon és kinyitottam az ajtót. De ahogy ráálltam mind a két lábamra úgy is estem össze. Ekkor hirtelen két erős kar fonódott a derekamra és elkapott, mielőtt kiköthettem volna a hideg aszfalton. Éreztem amint az a valaki felkap a karjába.

- Hé, jól vagy? Elisabeth!- hallottam meg a hangot, amitől még az ájulás határán is megdobbant a szívem. Válaszolni akartam, de nem tudtam. A testem, mintha lebénult volna. Még egyszer utoljára megpróbáltam kinyitni a szemem. A jégkék tekintet, amit láttam most nem hidegséget és embertelenséget, hanem komoly aggódást mutatott. Láttam, hogy mennyire kétségbe van esve.

Meg akartam szólalni. Meg akartam neki mondani, hogy tegyen le, hagyjon békén, de a testem még mindig nem reagált. A szemem visszacsukódott. Még éreztem, hogy elindul velem valamerre, de utána a külvilág megszűnt és felváltotta a helyét a sötétség.

2. fejezet

Sziasztok!
Hoztam az új fejezetet. Remélem tetszeni fog a folytatás. Köszönöm a kommentárokat az előző részhez, most is örülnék neki:)Puszi

Utam a Salvatore panzióba vezetett. Stefanhoz mentem. Egy hang nélkül mentem oda az ajtóhoz és becsöngettem. Már egy jó ideje ácsingóztam ott, mikor egy ismerős arc jelent meg az ajtóban.

- Katherine?- hüledeztem.

- Óó- szólalt meg-, a nevem Elena- mondta, az állam a padlón volt.

- Elisabeth- jelent meg az ajtóban Stefan.

- Meg magyaráznád ezt?- néztem Stefanra, majd Elenára.

- Gyere be. Mindent elmeséltek. Elmondták, hogy mi történt az óta mióta ők visszatértek a városba. Sokkoltak a hírek, amiket megtudtam. Már most tudtam, hogy több időt kell itt eltöltenem, mint gondoltam. Megtudtam, hogy a sír kinyílt és a sírbeli vámpírok kiszabadultak. Bár arról fogalmuk sem volt, hogy hol lehetnek. Holnap az első dolgom lesz megkeresni őket.

Miután megbeszéltük a fontosabb dolgokat áttértünk az ismerkedésre. Elena meg én. Még mindig fura volt számomra, de Stefannak igaza volt, Elena Katherine szöges ellentéte.

- Szóval, mióta ismeritek egymást Stefannal?- kérdezte Elena, miközben a nappaliban üldögéltünk. Stefan épp a konyhában volt. Elment, hogy hozzon valamit inni.

- 1863-óta. Akkor költöztem a családommal Mystic Fallsba.

- Te már….?- kezdte meglepetten.

- Öreg vagyok ugye?- kérdeztem mosolyogva.

- Én.. nem..én- kezdett volna mentegetőzni, de megint félbeszakítottam.

- Semmi baj Elena. De ugye nem látszik rajtam?- villantottam rá egy szikrázó mosolyt, majd visszaváltottam komolyra. – Nem laktam ott többet két évnél, történt valami, ami miatt el kellett tűnnünk.

- Mi történt?- kérdezte Elena, de aztán zavartan hozzátette. – Elnézést ez illetlen volt.

- Semmi gond- mondtam ismét. – Az apám meghalt- mondtam ki és lehajtottam a fejem, a kezeimet pedig a lábamon támasztottam meg. – 1864 őszén történt. Az apám és Mystic Fallsból pár barátja vadászni mentek együtt. John Gilbert, Giuseppe Salvatore, a Fell és a Lockwood család férfitagjai. Kora délután mentek el és úgy tervezték, hogy másnap reggel jönnek. Damon aznap éjjel nálam aludt. A szolgálólányom kora reggel figyelmeztettet minket az apáink érkezésére. De mikor hazaértek az apám nem volt közöttük, megölték…

- Ki…- kezdte.

- Katherine volt- mondtam miközben felnéztem és rámosolyogtam. - Nekem most mennem kell- pattantam fel a kanapéról, intettem egyet a konyhából éppen visszatérő Stefannak, majd Elenától is elköszöntem. - Nagyon örültem- mondtam őszintén, és kiszáguldottam a házból.

Gyorsan a „bérelt” házamba mentem, ahol egyből egy forró fürdőt engedtem magamnak. Ledobáltam a ruháimat és befeküdtem a fehér sarokkádban lévő gőzölgő vízbe, csak ekkor néztem körbe a fürdőbe.

Maga a fürdőszoba téglalap alakú volt. Az ajtóval szemben magas polc terpeszkedett. Mellette egy hangulatos fürdőszobai virág. Az ajtó melletti falon egy hatalmas plafontól földig érő tükör volt, ami mellett pedig egy hófehér mosdó. A vécé is ezen az oldalon volt, közel a fürdő jobb sarkában lévő tusolóhoz, ami mellett egy kényelmes sarokkád helyezkedett. A szoba közepén, pedig egy hatalmas vajszínű szőnyeg tette tökéletessé a képet. Tetszett, hogy minden berendezés hófehér volt, ezekhez tökéletes volt a vajszínű fal és szőnyeg. Tetszett ez a ház, úgy döntöttem, hogy holnap megveszem, így hivatalosan is beköltözök a városba. Csodás...

Míg áztattam magam akaratlanul is eszembe jutott egy emlék az Elenával beszélt dolgok hatására. Ebben az emlékben rejlik az, hogy hogy lehet valakit ennyire gyűlölni, bár mégis halálosan szeretni.

1864, Virginia, Mystic Falls
Hideg őszi reggel volt. A jeges szél, már tépkedte a leveleket a fákról, amik engedelmesen elszakadtak ágaiktól, hogy lehullhassanak a földre. A nappali ablakban álltam és a Damonnal eltöltött órákról gondolkoztam, amikor meghallottam a patadobogást. Az erdő felől lovak közeledtek. Elmosolyodtam, ahogy megláttam ezeket a büszke teremtéseket, szerettem, ahogy patáik ütemesen csapódnak a földhöz, majd elrugaszkodnak. Megismertem mind az öt lovast, ahogy megálltak a házunk előtt és lepattantak a lóról, de egy hiányzott, az apám. Azt gondoltam, hogy biztos lemaradt valahol, így elindultam a tornácra, hogy illedelmesen üdvözöljem őket.

- Üdvözletem, urak- pukedliztem előttük, mire ők levették a kalapjukat és illedelmesen meghajoltak.

- Miss Quenell- jött közelebb Giuseppe Salvatore.

– Egy fontos hírt kell önnel közölnöm. Az apjáról lenne szó- mondta és feljött a tornácra, míg én a kezemet a hátam mögé fontam.

- Jól van?- kérdeztem, már kicsit aggodalmasan.

- Az apját a múlt éjjel meggyilkolták kisasszony- mondta tisztelettel és lehajtott fejjel.

- Ki tette?- kérdeztem jeges hangon, a torkom összeszorult.

- Már keressük a tettest- én csak bólintottam, megfordultam és elindultam az ajtó felé. Az ajtókeret elhomályosodott előttem, és ahogy beértem a házba kicsordultak a könnyeim. Felszaladtam a szobámba, nem törődve a díszes ruhámmal, amit apám üdvözléséhez vettem fel. Bezártam az ajtómat és csak sírtam. Aztán minden elsötétül.

Mikor újra felébredtem, már jócskán este lehetett, mivel kint az égbolt korom sötét volt. Egy csillag sem volt az égen. Hirtelen az szobám sarkából mozgást láttam, majd láttam, hogy egy árnyék elindul felém. Majdnem felsikoltottam, de helyette csak a szívem lódult meg és majd nem kiugrott a helyéről. Fény lett a szobámban, valaki meggyújtott egy gyertyát, így már láttam, hogy az árnyék egy női alak. Csak az ágyam lábáig jött el és ott megállt.

- Ki maga?- kérdeztem remegő hangon.

- A nevem Katherine- hallottam meg gyilkos hangját. - Ó kérlek, tegeződjünk, hagyjuk ezt az illemet, nekem nem nagyon megy. Egyébként Damon és Stefan barátnője vagyok- mondta és elmosolyodott. A szemeim ki dülledtek. Damon hazudott. - Most biztos azt kérdeznéd, hogy mit akarok itt. Csak figyelmeztetni akartalak, hogy Damon az enyém- mondta. A szemei megváltoztak és a szemfogai megnőttek, egy fél másodperc alatt ez ágyamnál termett és megszorította a nyakam.

- Mi vagy te?- hörögtem.

- Vámpír vagyok- mosolyodott el újból majd elengedett, az egész testem remegett. – Ha még egyszer Damon közelébe mész az anyádat is megölöm.

- Te ölted meg apámat?- ziháltam.

- Ó, nem, nem teljesen. Az igazság az, hogy Damon nagyszerű segítség volt az apád eltüntetéseben.

- Miért?- nyögtem.

- Figyelmeztetésnek- vont vállat. Majd hátat fordított és elindult az ajtó felé. Összerezzentem, amikor az ajtóból újból megszólalt. – Tartsd észben, amit mondtam. Különben Quenell családban újabb gyilkosság történik- hallottam jeges hangját, majd eltűnt az ajtóból…

Az emlékből egy ajtócsapódás térített vissza a jelenbe, a bejárati ajtó csapódása. Egyből kipattantam a kádból és magamra csavartam Az első törölközőt, ami a kezembe akadt. Óvatosan lépkedtem át a nappalihoz vezető folyosón. Ott álltam a nappali közepén egy másodpercig, amíg meghallottam a konyhában a szekrény nyitódását és csukódását. Egy másodperc alatt oda suhantam a konyhaajtóhoz, mivel védő vagyok, olyan vagyok, mint egy vámpír csak nem iszok vért. Mikor megláttam a vendégemet, halkan karba font kézzel nekidőltem az ajtófélfának. Persze teljesen elfelejtettem, hogy csupán egy zsebkendő nagyságú törölköző van rajtam, ami épp, hogy eltakar, ott ahol kell.

- Mi a francot keresel itt?- köszöntöttem jeges hangon Damont.

- Beugrottam- mondta miközben éppen skót wiskeyt öntött egy pohárba. Háttal állt nekem a pulttal szemben. Önkéntelenül is végig néztem rajta és elfogott egy egyfajta borzongás. A baj csak az volt, hogy nem a gyűlölettől rázott ki a hideg, pont ellenkezőleg.

- Akkor tűnj el! Most!- mondtam halkan, de fenyegetően. Mire sikerült felém fordulnia egy gúnyos mosollyal az arcán, amint meglátott lefagyott a mosoly az arcáról. Egyből rájöttem, hogy miért. A pohár, amit a kezében tartott visszahullott a pultra. Vággyal teli szemeit minden porcikámon végig járatta újból és újból.

- Nem is tudtam, hogy ilyen hatással vagyok rád- mondtam vigyorogva miközben elindultam felé, de mikor már csak pár centire voltam tőle egy gyors mozdulattal kikerültem és kinyitottam a hűtőt.

- Mindig is ilyen hatással voltál rám- mondta és hallottam, hogy újból felveszi a poharát a pultról és belekortyol az italába, miközben én behajoltam a hűtőbe, hogy találjak valami kaját. A válaszára csak megvetően fújtattam egyet. Majd mérgembe még jobban belehajoltam a hűtőbe és össze-vissza, dobáltam benne a cuccokat mire végre találtam egy joghurtot.

Csak, hogy egy dologról elfeledkeztem. Éppen, hogy egy fenekemet takaró törölközőbe voltam, ami így a fél fenekemet se takarta, gyorsan kiegyenesedtem és megfordultam. Eközben hallottam, hogy Damon félre nyeli a whsikey-t és elég rendesen elkezd köhögni. Ennek köszönhetően az új tervem egy másodperc alatt megfogalmazódott bennem. Meg akartam őrjíteni a puszta jelenlétemmel. Csak vissza akartam neki vágni. Emberfeletti gyorsasággal mellette termettem és elkezdtem ütögetni a hátát, mint a kisgyereknek.

- Csak nem félre nyeltél?- nevetgéltem. Aztán a következő másodpercben elkapta a kezem és vámpírsebességgel nekitaszított a falnak. Ismét éreztem a leheletét az ajkamon.

- Szóval, mióta részesíted előnyben a rövid törölközőket?- kérdezte, de közben erősen a falhoz nyomott. Egy egyszerű mozdulattal ellöktem magam. Egy fél másodperc alatt a szemközti falnál voltunk, de most én szorítottam a falhoz.

- Szóval, mióta érdekel téged?- vontam fel a szemöldököm, és még erősebben szorítottam.

- Elég régóta- mondta, elkaptam a kezeimet és a hátam mögé szorította őket és közelebb rántott magához. Most már szabadulni sem tudtam olyan erősen tartott. Láttam a nyers vágyat a szemében, láttam, hogy már nem bírja tovább. Az arca már veszélyesen közeledett hozzám, amikor átfordultam a kezeink alatt és sikerült kirántanom a kezem az övéiből.

- Megváltoztál.

- Örülök, hogy észrevetted- mondtam miközben kiszedtem egy kanalat, hogy végre megehessem azt a nyamvadt joghurtot. – Tudod, mióta a világ összes vámpírjának a bébi csősze vagyok, kicsit megváltozott az életszemléletem. De ne aggódj, nem felejtettem el semmit. Emlékszem 1864-re. Kahterine a gazdag és kedves árva megjelenik Mytic Fallsban, és megbolondítja a város ifjainak szívét. Katherineért mindenki odavan, de neki csak a Salvatore testvérek kellenek. A kis játéka persze a fél város életébe kerül, de ő még ekkor sem tud választani, végül egyiket sem választja és eltűnik- mondtam, majd felé fordultam. – Most is ez a helyzet igaz? A szereplők ugyanazok a hely ugyanaz, csak a történet végződik máshogy. Vajon kit választ Elena, Stefant vagy téged? De figyelmeztetlek, ha még egy ember meghal, te leszel a felelős! Most pedig tűnj el a házamból, én nem vagyok egy hülye tini lány, akihez idejöhetsz és kedvedre szórakozhatsz!

- Higgy nekem! Azt teszek veled, amit akarok- sziszegte, majd meg fordult és elindult kifelé.

- Azok az idők rég elmúltak- mondtam.

- Úgy gondolod?- szinte láttam magam előtt, ahogy szemöldökei megemelkednek és arcán gúnyos mosoly terül el. A következő pillanatban éreztem kezeit a derekamon, amint hátulról átölel, és óvatosan magához húz. Ajkai apró csókokkal kényeztette a nyakamat. Közel voltam hozzá, hogy elveszítsem a fejem, de be akartam bizonyítani igazamat. Bár egy sóhaj így is elhagyta számat, lényegében egész jól sikerült tartani magam. Óvatosan felé fordultam és a lehető legközelebb hajoltam hozzá.

- Megmondtam, már nem egy hülye tini vagyok, akivel jól elszórakozhatsz- suttogtam, ahogy beszéltem az ajkaink néha-néha összeértek. Majd óvatosan ellöktem magamtól és elindultam a bejárati ajtóhoz. Kinyitottam előtte, jelezve, hogy tűnjön el végre. Ám mielőtt kisétált volna még odalépett hozzám.

- Nálam akkor sem vagy erősebb, édes- susogta a fülembe, éreztem ahogy ajka érinti az ajkamat, mint egy szellő. A kezemet a számhoz kaptam, de már őt nem láttam, eltűnt…

1. fejezet

Sziasztok!
Hát meghoztam az első fejezetet. Remélem tetszeni fog nektek. Véleményeket kérek:)

1864, Virginia, Mystic Falls

Homályosan érzékeltem, hogy valaki belép a szobába, fogalmam nem volt, hogy ki az de nem is érdekelt, ugyanis ebben a pillanatban a világ legszerencsésebb emberének éreztem magam.

- Miss. Quenell, Mr. Salvatore ébredjenek a szüleik hamarosan hazatérnek- hallottam meg szolgáló lányom óvatos figyelmeztetését.

- Köszönöm Marie, kimehet- mondtam neki mire illedelmesen rám mosolygott és elhagyta a szobát.

- Menned kell- fordultam a mellettem fekvő gyönyörű férfi felé, akit mindenkinél jobban szerettem.

- Még van időnk- csókolt meg Damon, majd csikizni kezdett. Próbáltam visszavágni, de esélytelen volt. Az egész emelet a mi nevetésünktől zengett.

- Fe.. fejezd be- nyögtem ki két nevetés között.

- Csak ha kapok cserébe valamit- mondta miközben óvatosan fölém feküdt, de úgy hogy nehogy összenyomjon a súlyával.

- Mit szeretnél?- kérdeztem mélyen a szemébe nézve.

- Téged- válaszolta nemes egyszerűséggel. Mire én elmosolyodtam és átfordítottam magunkat, így én voltam felette.

- Ó, Mr. Salvatore ezt már egyáltalán nem kell kérnie.

- Mert?

- Mert már az öné vagyok- mondtam, mire ő szenvedélyesen megcsókolt. Csókunkat egy kopogás zavarta meg majd egy hang megszólalt az ajtó mögül:- Megérkeztek a szüleik!- hallottam Marie hangját. Gyorsan legurultam Damonról, mire ő felpattant és villámgyorsan öltözni kezdett, elakadt a lélegzetem tökéletes testétől. Amíg ő felöltözött én magamra tekertem egy takarót és kimásztam az ágyból. Az ajtóban még gyengéden megcsókolt és a fülembe suttogta, hogy szeretlek, majd eltűnt.

Megszédültem, a párnámba nyomtam a fejem, hogy visszatartsam könnyeimet. Beletelt pár percbe, míg összeszedtem magam és sikerült kikászálódnom a fürdőbe. Gyorsan letusoltam, majd hosszú sötét barna hajamat kontyba fogtam. Muszáj volt minden módon, ahogy csak lehet idősebbnek tűnnöm. Egy fekete kosztümöt vettem fel egy kék inggel. Egy teljesen átlagos irodai öltözet. A különbség az volt, hogy az én táskámban mindig lapult egy karó, és az ízléses nyakláncomban pedig vasfű rejtőzött. Gyorsan felkaptam a kocsi kulcsom és elindultam Hampton belvárosa felé. Nem volt hosszú az út, de azért jócskán álltam a reggeli dugóba. Már hozzá szoktam a hosszú évek alatt mindenhez, de inkább így éltem, mint hogy minden percemet a vámpírok világában éljem. Mikor az irodámhoz értem a titkárnőm szokásosan köszöntött és elmondta a mai dolgaimat. Attól függetlenül, hogy a felettese voltam jóban voltam vele. De a titkomat persze ő se tudta. A vámpírokon kívül senki. Már közeledett a nap vége, ami azt jelentette, hogy hulla vagyok. A mai napon az egyik legfárasztóbbak közé tartozott. Szinte egész nap rohangáltam, vagy ha nem akkor a tárgyaló teremben ültem. Már legalább este hét volt mire hazaindultam. Mivel közeledett a tél koromsötét volt. Így inkább éreztem éjfélnek, mint este hétnek az időt. Ahogy beléptem a tágas nappalimba levetettem magam a kanapéra és lehunytam a szemem. Elalhattam, mert a hirtelen megszólaló mobilom csörgése ébresztett fel. Gyorsan fölkaptam a dohányzóasztalról, de mielőtt még fölvettem volna gyorsan megnéztem az időt, már fél tizenegy volt, elég sokat aludhattam.

- Ki az?- szóltam bele kótyagosan a telefonba.

- A titok nincs biztonságban. Mystic Fallsban túl sok ember hal meg…- mondta egy férfihang, majd a vonal megszakadt. Tudtam, hogy indulnom kell, méghozzá azonnal. Már gyűlöltem azt a helyet, gyűlöltem a régi otthonomat. Ha tehettem messzire elkerültem, de most mennem kell, ez a hivatásom.

Gyorsan bementem a szobámba. Lekaptam a szekrény tetejéről két bőröndöt és elkezdtem bedobálni a legfontosabb cuccokat. Siettem, mert még napkelte előtt oda akartam érni. Bár minden porcikám maradni akart, mégis az induláshoz készülődtem. Féltem a viszontlátástól, féltem, hogy újra látnom kell Őt. Legszívesebben megöltem volna a sok fájdalom miatt, amit okozott. De tudtam, ha ő meghalna én is vele halnék.

Minden erőmet összeszedve indultam régi otthonom Mystic Falls felé. Most már egyáltalán nem voltam fáradt. Az egész éjjelt éberen autóztam végig. Azt kívántam, bár ne ébredtem volna fel a telefonra.

Végig vezettem az éjszakát, de a fáradtságom már rég elmúlt. Mióta megtudtam, hogy Mystic Fallsba kell mennem még egy védőhöz képest is túl éber voltam és tudtam, hogy ez addig nem fog elmúlni ameddig el nem tűnik a közelemből Damon.

Már hajnalodott mikor elértem a városjelző táblát. Mivel már nem volt itt házam, így jobb ötlet híján a város jól ismert utcáin kocsikáztam. Sok minden megváltozott mióta nem jártam itt, aminek már legalább harminc éve. A legtöbb ház ismerős volt, de volt sok új is. Egy ház azért volt, aminek a közelébe se mentem, a régi Salvatore panzió. Úgy döntöttem, hogy keresek valami lakatlan eladó házat, amiben meghúzhatom magam egy ideig.

Nem kellett sokáig keresnem. A város túlsó felén találtam egy igen tetszetős házat. Miután bejutottam bepakoltam a cuccaimat a házba. Egy forró fürdő után, úgy döntöttem utána nézek a híres Mystic Fallsi gyilkosságoknak. Bekapcsoltam a tévét és leültem elé a laptopom társaságában.

„ÖT ÁLLATTÁMADÁS, HÁROM ELTŰNT EMBER. A GYILKOST NEM TALÁLJÁK” – olvastam a Mystic Times internetes változatát. Ez a szám Mystic Falls pár ezres lakosságában igen aggasztó volt. Tudtam, hogy kit kell keresnem, hogy a gyilkosságok megszűnjenek, mégsem vitt rá a lélek, hogy megöljem.

Miközben tovább kutakodtam, a tévében valami felkeltette az érdeklődésemet. „- A gyilkost el fogták!”- mondta a riporter. „- A fenevad egy több mint 3,5 m hosszú puma. Az állattal ma hajnalban végzett egy vadász, amikor is a hatalmas állat rátámadott.”- tudtam, hogy el fogja tüntetni a nyomait, ami azt jelenti, hogy itt marad a városban. Valamire készül.

A délután nagy részét megfigyeléssel töltöttem. Figyeltem az iskolát, a sheriffet, Lockwoodéket, de nem jutottam sokra. Már esteledett, amikor úgy döntöttem, hogy elnézek a jó öreg Mystic Grillbe hátha ott többet megtudok. Hiszen nem ronthattam egyből Damonra bizonyíték nélkül. Egy fekete csőfarmert és egy mélyen dekoltált türkiz felsőt választottam, amihez a bőrkabátom társult. Fura volt ez ruha, mert mindig olyan cuccokat hordok csak amik öregítenek, de most mind egy, hogy tizennyolcnak vagy huszonötnek nézek ki, aki ismer, úgyis tudja a valós koromat.

Még előszedtem a szekrényből a fekete bőrtáskát, amiben pont elfért egy karó és még pár cucc, majd elindultam. Úgy döntöttem, hogy most gyalog megyek. Nem akartam feltűnést kelteni a kocsimmal.

Gyorsan odaértem a helyhez, pár percig figyeltem a be és ki jövő embereket, de nem láttam ismerős arcot. Eldöntöttem, hogy akármi történik ameddig Mystic Fallsban leszek, erős maradok. Beszélgetni fognak velem, látni fognak, de valójában fogalmuk sem lesz arról, hogy mit érzek, vagy mit gondolok. Agyamban egyre gyorsabban emelkedett a fal, ami elzárja majd igazi énemet minden vámpír és ember előle.

Teljes magabiztossággal léptem be a Mystic Grill ajtaján. Sokan voltak, de nem figyelt fel rám senki. Megálltam az ajtótól pár méterre és felmértem a helyet. Senki sem volt ismerős, ameddig a bár pult felé nem néztem. Egy bárszéken ott ült Damon Salvatore, akit annyira szerettem, hogy gyűlöltem érte. Neki erről valószínűleg fogalma sem volt. És ez így volt jó. Vettem egy mély levegőt, majd elindultam felé ugyanolyan halk léptekkel, ahogy a vámpírok közlekednek, így esélye sem volt meghallani, hogy jövök.

- Micsoda öröm- szólaltam meg mögötte gúnyos hangnembe. Amire ő egyből felkapta a fejét, majd lassan felém fordult. Jégkék szemeibe a meglepetés szikrája csillogott. Csak most vált világossá, hogy mennyire is hiányoztak ezek a szemek.

- Elisabeth- ő pedig gúnyos mosolyra húzta száját. Egy szó nélkül lehuppantam a mellette lévő bárszékre és kértem egy kávét.- Pedig reméltem, hogy iszol velem egy köszöntőt- mondta csalódottan,- de rájöttem, hogy te még nem vagy nagykorú- vigyorgott.

Legszívesebben visszaszóltam volna neki, hogy „dögölj meg”, de nem tettem, csak csöndesen ültem tovább. Mikor rájött, hogy nem sikerült felidegesítenie először ívelt szemöldökét megemelte majd elmosolyodott, de csöndben, maradt. Bele kortyoltam a forró és keserű kávémba. Olyan keserű volt, mint az életem. De különösen, csak így tudtam meginni.

- Meg foglak ölni- jelentettem ki, miközben visszatettem a bögrémet a pultra.

- Ó, te azt sosem tennéd- mondta gúnyosan.

- Úgy gondolod?- pattantam fel és a szívéhez szorítottam egy karót, amit mindig a táskámban hordtam. Persze úgy álltam elé, hogy a karót senki sem látta. Lenézett a karóra és elmosolyodott.

- Sosem tennéd meg- mondta újból. – Még mindig szeretsz.

A fogam összecsattant, sikerült felidegesítenie.

- Igazad van, sosem tenném meg- mondtam,- de ezt megteszem- öntöttem rá a kávét a fejére. Majd méltóságteljesen elindultam kifelé.

Megborzongtam, mikor megcsapott a fagyos kinti levegő. Még csak pár lépést tettem mikor hallottam, hogy újból csapódik a Grill ajtaja. Reflexből visszafordultam, de nem láttam senkit. Vállat vontam, majd visszafordultam, de ezzel egy időbe össze is rezzentem. Damon állt előttem, nagyon közel. Gondolkodó pillantásokkal méregetett. Az én szemem akaratlanul is ajkára vándorolt, ami alig három centire volt az enyémtől. A testem minden porcikája izzott.

Iszonyatosan vágytam arra, hogy megcsókoljon. De e helyett hátra léptem egyet és kifújtam az eddig bent tartott levegőmet.

- Azt hittem a védők nem félnek a vámpíroktól- vizslatott még mindig.

- Azt hittem a vámpírok félnek a védőktől- vágtam vissza bár elég gyengén.

– Miért jöttél vissza?- szegeztem neki a kérdést.

- Hiányzott Mystic Falls.

- Komolyan Damon! Mit keresel itt?- sziszegtem.

- Volt egy tervem.

- Hadd találjam ki. Egy terv arra, hogy kinyisd a sírt és kiszabadítsd Katherinet?- kulcsoltam össze a kezem a mellkasom előtt. Láttam, ahogy a tekintete komolyra váltott, már nem játszott.

- Honnan tudtál a sírról?- kérdezte csípősen.

- 1987-ben volt egy balhé, New Yorkban. Egy éjszaka alatt húsz megoldatlan haláleset. Ott találkoztam vele először 1864 óta. Addig a napig én is azt hittem, hogy a sírban van.

- Megölöm azt az önző ribancot- sötétült el az arca. Felvontam a szemöldököm.

- Azt hittem ő életed szerelme- mondtam.

- Hát, tévedtél- mondta és közelebb jött egy lépéssel. Én még egyet hátra léptem, hogy tartsam a távolságot. Én hátráltam ő pedig jött egyre közelebb. Pár lépés után éreztem, nekiütköztem a falnak, Damon olyan közel volt, hogy a ruhánk anyaga már összeért. Két kezét a falnak támasztotta, így elzárva minden menekülő utamat. A tekintetemet végül visszafordítottam jég kék szemei felé.

- Ha most ő lenne itt helyettem, vajon akkor is ezt mondanád?- kérdeztem félre billentett fejjel.

- Ha ő lenne, itt már halott lenne- mondta egy apró mosollyal. Hittem neki. Láttam rajta, hogy nagyon is komolyan gondolja.

Meg akartam szólalni, de nem tudtam. Mikor visszanézett rám, a tekintete ellágyult. Rám törtek az emlékek. Régen is így nézett rám, pont ilyen szerelmesen. Mielőtt megjelent Katherine.

Közben éreztem, hogy keze lassan felcsúszik a nyakamon, egészen az állcsontomig, amit óvatosan cirógatni kezd. Minden érintésétől megborzongtam. Tudtam, ha nem elevenítek fel valami fájdalmas emléket vele kapcsolatban, akkor pár másodperc múlva rávetem magam. Kétségbe esettem kutattam az agyamba valami után, ami elég erős. Nem is kellett sokáig keresnem.

Az apám. Katherine megölte az apámat. Mindez nem fájt annyira, mint az, hogy Damon ezt szemrebbenés nélkül nézte végig. Sőt, még segített is neki.

Újból visszatért belém a gyűlölet érzése. Halványan érzékeltem egy ember közeledését, így nem lökhettem el annyira, mint szerettem volna.

- Ne érj hozzám- sziszegtem, majd ellöktem magamtól. Meglepettem nézett rám, nem gondolta, hogy bárki ellen tudna neki állni.

- Damon. Mit csinálsz itt?- hallottam meg egy vékony hangot, amihez egy szőke hajú lány tartozott.

- Caroline - szólalt meg Damon. – Menj be- bökött a fejével a Grill felé.

- De téged kerestelek- akaratoskodott a Caroline nevű lány.

- Menj be!- a hangja már parancsolóan és idegesen csengett.

- Semmi baj, én épp indulok- szólaltam meg, és tényleg elindultam, Damon felé. Odahajoltam a füléhez. – Ha még egy embert megölsz, saját kezűleg tépem ki a szíved- suttogtam jegesen, majd megfordultam és elmentem.

Bevezetés

Sziasztok! Egy Vampire Diaries történettel jelentkezem. A főszereplőnk egy elég érdekes személyiség, aki ugyan olyan idős, mint a Salvatore testvérek. És persze egyik testvérhez különös szálak fűzik. Most a bevezetőt olvashatjátok. Kérek kritikákat! :)

Bevezetés

Képzelj el egy világot, egy olyan világot, aminek a létezése titokban maradt, ám a történelme mégis évezredekre nyúlik vissza. Képzelj el egy halhatatlan világot, ahol az ember csak táplálék, vagy egy játék baba, amivel el lehet játszogatni. Én ebben a világban élek halandóként. Vagyis inkább félig halandóként. Rendes ételt eszem, van keringésem, de erősebb vagyok egy halandónál, majdnem olyan erős, mint egy jól táplált vámpír. Az én hivatásom, hogy megvédjem az emberek elől ezt a szörnyű és veszélyes titkot, valamint megvédjem őket a vámpíroktól. Olyanból, mint én a világon egyszerre csak egy létezik. Ha én meghalnék, akkor változna át egy másik halandó. Senki sem tudja, hogy kiből lehet védő, ez mindig a véletlen műve. Valahol a földön egy tizennyolc éves fiú vagy lány védővé hal, ha az előző már halott. Mikor átváltozol, ösztönösen tudod, hogy mit kell tenned, az első pillanattól kezdve tudod, hogy védő lettél.

Én is ez vagyok, egy százhatvannégy éves tinédzser, aki vámpírokat hajkurász az emberek biztonsága érdekében. Mivel ritkán van balhé és „nyugodtan” élhetem az életem, hiszen egy örökké valóság alatt, valamiből meg kell élnem. Egy jól menő céget vezetek Virginiában. A tinédzser kinézetem miatt elég sokan kinéznek vagy irigyelnek, így választanom kell vagy én váltok pár évente munkahelyet vagy az alkalmazottaimat váltom le pár évente. Általában az alkalmazottaim repülnek, így már húsz éve ezt a céget vezetem. Mindig fel vagyok készülve egy hívásra, hogy induljak, de amúgy élem a teljesen átlagos életem.

Az elmélkedésemet az óra csörgése zavarta meg, ami végül is fölösleges, mert már úgyis ébren voltam.

Sóhajtva nyomtam le az órát, még fáradt voltam, bár tudtam h már nem tudok visszaaludni, mert hozzá voltam szokva a hat órai keléshez. Akaratlanul is visszaemlékeztem régen menyivel jobb volt felébredni, akaratlanul is felszakadtak a régi sebeim.