4. fejezet

Hello!
Elnézést kérek mindenkitől, hogy ennyit késett a fejezet, de sikerült lebetegednem. Arra sem volt erőm, hogy kiszálljak az ágyból. De most már jól vagyok és újult erővel álltam neki az írásnak. Csak a szokásosat tudom mondani, remélem tetszeni fog a fejezet. És jó szórakozást hozzá. A kommentárokat köszönöm mindenkinek.
Puszi


Magamhoz tértem. A világ forgott körülöttem, de éreztem, hogy még mindig cipel valaki a karjában. Ahogy kinyitottam a szemem rájöttem, hogy még mindig Damon karjaiban fekszek és az ájulásom alig volt pár másodperces.

- Te..tegyél le- suttogtam.

- Hogy megint összeess? Felejtsd el- mondta miközben óvatosan betett az autóm anyós ülésére. Egy másodperc múlva már mellettem is ült.

- Nincs szükségem a segítségedre- makacskodtam, miközben sikerült feltornásznom magam az ülésben.

- Mikor akartad velem közölni, hogy az erőd használata ennyire kimerít?- kérdezte kissé ingerülten és elindította az autót. Tudtam, hogy mindjárt ezzel fog jönni. Valójában fogalmam sem volt, hogy mennyire fog kimeríteni, mert eddig még nem használtam egyszerre majd nem harminc vámpíron.

- Összefutottam a drága exeddel- tereltem el a témát kissé gúnyosan. Beletaposott a fékbe.

- Mit akart? – préselte össze a száját.

- Alkut- vontam vállat. – Nem ok nélkül van itt- fordultam felé. – Azt akarta, hogy segítsek neki megszerezni valamit, ami az övé és cserébe titeket békén hagy.

Láttam, ahogy a szeme sötétebbre vált. A kezét erősen szorítja a kormányra. Most már szavak nélkül is elhittem neki, hogy utálja. De persze a szíve legmélyén szerette és ez jól tudtam. Ez volt az egyik okom arra, hogy ma nem öltem meg, ahogy megláttam. Féltem, hogy Damon olyan lesz, mint régen. Hogy megint érzések nélkül gyilkolni fog és akkor meg kell ölnöm. Persze nem önszántamból tettem volna, ez annál sokkal bonyolultabb. Nem voltak rá szabályok, hanem annál egy sokkal erősebb dolog. Az érzéseim. Ilyenkor felébrednek bennem a védő ösztönei és az érzés minden másnál erősebb, akármennyire is szeretsz egy vámpírt, ha előtted hidegvérrel meggyilkol egy embert, akkor rá is halál vár.

Persze hallottam legendákat, amik arról tanúskodtak, hogy valakinek mégis sikerült felül kerekedni védői ösztönein. Eleinte próbáltam azt hinni, hogy talán igazak, de amint először megéreztem magamon ezeket az érzéseket megértettem, hogy a legendák miért is legendák.

- Az a- kezdte volna, de én félbeszakítottam őt is és gondolatmenetem is megszakadt most már csak rá figyeltem.

- Ne aggódj!- néztem ki az ablakon. – Egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy segítsek neki.

- Mindig eléri, amit akar, mindig- hangsúlyozta ki az utolsó szót. Az ablaküveg visszaverődésén láttam megvillanó szemeit.

- Kivéve most. Katherine nagyon is tisztában vele, hogy egy szempillantás alatt vége a kis játékának. Ez esetben ő fog úgy táncolni, ahogy én fütyülök. Katherine holnapra már nem lesz a városban- zártam le a témát. Az út további részén már nem szólaltunk meg.

- Ma este vigyázzatok Elenára, félek, hogy mára még tervez valamit- néztem komolyan Damonra, mire ő csak bólintott egyet. A következő pillanatban már csak egyedül ültem a kocsimban.

Ahogy beértem a házba rögtön a fürdőbe mentem, hogy minél hamarabb lepihenhessek. Már az ágyamban feküdtem, amikor megkordult a gyomrom. Miután végig gondoltam, hogy az utóbbi napokban mit és mennyit ettem nem is csodálkoztam a dolgon. Amióta idejöttem szinte egy falat étel nem csúszott le a torkomon. Éhes voltam, de már nem másztam ki az ágyból. A fáradtság győzött és egy perc alatt elaludtam.

Az arcomat simogató napsugarak ébresztettek. Elmosolyodtam. Szerettem a napot. Felkeltem, magam köré csavartam a takarót és elindultam a szobámból nyíló gyönyörű hatalmas terasz felé.

Amikor kiléptem a hideg márványkőre kicsit összerezzentem, bár néhány helyen éreztem, hogy a nap már kissé melegíti fel, ősszel mégsem volt olyan meleg. Odamentem egy napozó ágyhoz, ami pont a nap felé volt fordítva és lehuppantam rá. Jól bebugyoláltam magam, aztán csak hátradőltem és élveztem a napsütést.

Olyan nyugodtnak éreztem magam körül mindent. Tisztának és felszabadultnak. Mintha Katherine eltűnését, minden növény és állat megérzett volna. A madarak önfeledten csicseregtek a színesben pompázó fákon. Az állatok bent az erdőben felszabadultam játszottak, vagy egy fa tövében pihentek. Hallgattam az erdő minden rezdülését, amiből csak a béke sugárzott. Úgy éreztem életem végéig itt tudnék maradni, minden gondot és bajt elfelejtve.

Álmomból egy ütemes kopogás keltett föl. Cipők kopogását hallottam a terasz márvány kövén. Kinyitottam a szemem és egyből a földre néztem. Egy pár magassarkú csizmát láttam, amint oda- vissza sétálgat a kövön.

- Mi a francot akarsz?- kérdeztem nyűgösen. A kopogás megszakadt.

- Azt hittem, már sosem ébredsz fel- hallottam meg Katherine gúnyos hangját.

- Mit akarsz?- tettem fel újra a kérdést, egy kissé ingerülten.

- Szerintem te azt pontosan tudod.

- Nem ölök meg neked senkit- jelentettem ki.

- Tudod, hogy nem arról beszélek- csattant fel.

- Azt mondtam, tűnj el a városból, különben vége mindennek- ültem fel a napozóágyban.

- Mind ketten tudjuk, hogy nem tennéd meg- válaszolta higgadtan, immár mellettem guggolva.

- Nem ér ő nekem annyit, hogy miatta életben hagyjalak.

- Ó, kérlek! Damon gyűlöl engem, nem az ő kedvéért hagysz életben. Nem tudsz megölni. Miért nem mondod el neki, hogy mi az igazság? Miért nem mondod el nekik, hogy mi történt százötven éve? Miért nem árulod el a valódi kiléted?

- Tűnj el! Tűnj el innen!- sziszegtem az arcába.

- Ha nem kapom meg, amit akarok, meghal körülötted mindenki. És vele kezdem!- suttogta a fülembe, majd eltűnt.

Dühösen szusszantottam tehetetlenségemben. Elérkezett az idő, hogy véget vessek a sok hazugságnak. Hogy végre el fogadjam a múltat és szembe szálljak vele. Nem bírom már a sok hazudozást magamnak, Damonnak, Stefannak.

Gyorsan elkészültem, és mielőtt még indultam volna ettem egy falatot, hogy ne essek össze. Óráknak éreztem, míg elértem a hatalmas Salvatore panziót. Lassan lépkedtem az ajtó elé, időt akartam hagyni magamnak, ha mégis visszafordulnék, még legyen időm, bár fölösleges volt.

Kopogás nélkül léptem be a házba, de a látvány, ami fogadott elborzasztott. A bútorok szanaszét hevertek a házban. Néhány helyen a fal beszakadt. A képek a földön hevertek. Gyorsan a nappaliba rohantam, ahol dulakodás zaját hallottam. Katherine épp a földről ugrott fel, hogy rárontson újból Damonra. A vészcsengők bekapcsoltak az agyamban. Egy pillanat alatt közéjük suhantam.

- Katarina, zostaw go w spokoju!- szóltam rá lengyelül. Amint meghallotta megtorpant. A szemei összeszűkültek, de nem mozdult. Egy percig még így nézett rám, majd a bejárati ajtó csapódása tudatta velünk, hogy elment.

- Ez meg mi a franc volt?- tért magához Damon pár perc múlva.

- Az anyanyelvünk- sóhajtottam és elindultam az italos pulthoz, hogy töltsek magamnak valami erőset.

- Mi? Az lehetetlen. Te amerikai vagy.

- Biztos vagy benne? – néztem a szemébe és közben átnyújtottam neki egy pohár bourbont. Jeges szemei értetlenséget és mérges, haragos érzéseket sugároztak.

- Ó, ugyan Elisabeth! Kívülről tudom az egész életedet- szólalt meg gúnyos hangnembe, majd lehúzta az italt.

- A nevem nem Elisabeth Quenell. A nevem Elzbieta Roswitha Petrova- kortyoltam bele a whiskeybe és ledőltem a hozzám legközelebb lévő fotelba...