Novella

Sziasztok!

Mint mondtam a következő fejezetet még nem tudom feltenni, de kárpótlásul hoztam nektek egy novellát, ami teljesen független a történetemtől. Azt viszont tudnotok kell, hogy ez a novella nem a szerelemről szól, inkább a törődésről. A második évad elején játszódik. Remélem tetszeni fog és kitartás. A következő fejezet pár nap múlva fent lesz! Puszi

Vég és kezdet

(Damon/Elena)

Ültem az ablakban és néztem az üvegem legördülő esőcseppeket. Kint már sötét volt és szakadt az eső. Már legalább egy órája ültem mozdulatlanul. A tollam a kezemben, a naplóm pedig az ölemben feküdt. Az esőcseppek nézegetése elterelte a figyelmem az írásról. Vissza olvastam a pár sort, amit írtam, végül hozzáfirkantottam még pár sort: "A holnap más lesz, érzem. Valami új. Hogy boldog vagy szomorú? Fogalmam sincs. Csak más."- én magam sem tudtam, hogy miért volt bennem ez az érzés, de már reggel óta éreztem. Becsuktam a naplómat és hátradőltem a párkányon. A cseppek csak folytak és folytak. Nem akartak elfogyni.

Összerezzentem a hirtelen fülsüketítő hangtól, ami az ablakom kicsapódását takarta. A vérnyomásom 200-ra emelkedett. Leugrottam a párkányról, majd óvatos léptekkel az ablak felé indultam. Ahogy odaértem jól rázártam. Így kissé megnyugodva indultam vissza az ágyamhoz, hogy végre ledőljek. A hátam mögött felcsapó erős szellő rámutatott, hogy nem vagyok egyedül.

Mély levegőt vettem és egy határozott mozdulattal megfordultam. Minden épeszű ember már elfutott volna, de én makacs voltam, túlságosan is. Persze majd nem felsikítottam mikor megláttam a velem szemben álló személyt. Nem tőle féltem, inkább csak a testem egészségesen reagált. Hiszen ő most is ugyan úgy nézett ki. Sötét farmer, a szokott fekete bőrdzsekivel, amiről most folyt a víz. Az igéző jég kék szem, aminek mindig sikerült elbűvölnie. És a szanaszét meredező holló fekete haj, amiből esőcseppek csepegtek dzsekiére.

- Aranyos vagy amikor lopakodsz- nevetett fel önfeledten, amire egyből morcos képet vágtam. - Persze akkor még jobban, amikor morci vagy- nevetett tovább.

Az idegeskedés helyett inkább elindultam a fürdőbe, hogy hozzak egy töröközőt, hiszen mindene csupa víz volt. Mire visszaértem, persze már az ágyamon feküdt vizes ruhájában.

- Damon, kelj már föl! Minden csupa víz lesz- mondtam és ülőhelyzetbe parancsoltam. - Ezt most levesszük- hámoztam le róla elázott bőrkabátját, amire felemelkedett a szemöldöke és pimaszul elmosolyodott. - Ne is álmodj róla- dörzsöltem a haját és a morcos kisfiúvá váló arcán kacagtam. - Kész vagy- dobtam le, az immár vizes törölközőt az ágyra. Felkaptam a vizes kabátját és ráterítettem a radiátorra száradni.

- Beszélnünk kéne- hallottam meg közvetlen mögülem, kissé aggódó, megkomolyodott hangját.

- Mi történt?- furdaltam egy másodperc alatt vele szembe.

- Át kell jönnöd a panzióba- nézett komolyan a szemembe.

- Történt valami Stefannal?- aggodalmaskodtam.

- Kocsival vagyok. Lent várlak- mondta és egy hűvös szellő kíséretével eltűnt. Gyorsan zsebre vágtam a mobilom és a kulcsom és már szaladtam is le a lépcsőn.

- Jenna!- kiáltottam a lépcső aljához érve.

- Itt vagyok!- jött a válasz a konyhából.

- Át ugrok Stefanékhoz gyorsan- kiáltottam újra a konyha irányába, s közben a cipőmet tuszkoltam a lábamra.

- Ilyen későn?

- Fontos lenne. Sietek vissza!- húztam fel a kabátom cipzárját.

- Rendben, de kulcsot vigyél!- jött a jóváhagyó válasz, majd kiléptek az esőbe. Behúzott nyakkal rohantam a kocsiig, ahol Damon már nyitott ajtóval várt. Gyorsan bepattantam a befűtött járműbe és már indultunk is. Egész úton egy szót sem szóltunk egymáshoz. Nekem végig csak azon járt az eszem, hogy mi történhetett, de tudtam, hogy nem kapok válaszokat, ameddig meg nem érkezünk.

Mikor megérkeztünk Damon elindult, céltudatosan az emelet felé. Én követtem. Egészen Stefan szobaajtajáig sietett ahol egy határozott mozdulattal lefékezett.

- Menj be! Az ágyon lesz neked valami. Ha szükséged lenne rám, a nappaliban vagyok- mondta és ott hagyott. Óvatosan nyitottam be fogalmam sem volt, hogy mire számítsak. Azt akartam, hogy belépek és a szobába Stefan vár majd. Megölel és megcsókol és minden rossz előérzetem elveszik. De Stefan helyett csak egy fehér boríték virított az ágyon. Ahogy közelebb mentem láttam nagy fekete betűkkel az "Elena" nevet a boríték tetején, Stefan kézírásával. Egy hang nélkül léptem közelebb és nyitottam fel a fekete tintával írott levelet.

Drága Elena!

Mielőtt bármit leírok neked, tudnod kell, hogy téged szeretlek a világon a legjobban, nálad nincs fontosabb. Ezért is hoztam meg ezt a döntést. A dolgok rosszra fordultak. Ma délután megjelent Katherine és azt követelte, hogy menjek vele. Érts meg, muszáj volt vele mennem, különben megölt volna téged és a bátyámat is. Ne félj, Damon majd vigyáz rád, a hajad szála sem fog görbülni. Vigyázz magadra.

Szeretlek,

Stefan

Nem kaptam szikrát, ahogy elolvastam a levelet. Csak álltam mozdulatlanul és könnyek gyűltek a szemembe. Azt akartam hinni, hogy ez csak egy jó tréfa. Vagy csak egy álom, egy rémálom amiből mindjárt felébredek.De nem ébredtem fel, mert ez volt a szörnyű valóság.

Látásom elhomályosult kitörő könnyeimtől, kezemből pedig kiesett a búcsúlevél, mint Stefan az életemből. Arcomat kezeimbe temetve rogytam össze az ágyon. Sírtam. Percek vagy órák telhettek el, de a fájdalom nem gyengült, s a könnyeim sem fogytak. Csak folytak, mint egy megállíthatatlan örvényű folyó.

Észre sem vettem a nyíló ajtót, csak a mellettem besüppedő ágyat és egy kezet, ami a derekamnál fogva óvatosan magához húz és átölel. A nyakába kapaszkodva sírtam tovább. Arcomat a vállába temettem és harcoltam remegő testemmel. Egy fél óra elteltével is ugyanígy ültünk, könnyeim még mindig pólóját áztatták, de itt volt velem. Meg se mozdult. Kitartott mellettem.

- Én itt leszek veled, akármi történik. Nem hagylak el, soha- suttogta a fülemhez hajolva, miközben a hátamat simogatta. Erre még jobban magamhoz szorítottam, tudtam, hogy már csak rá számíthatok igazán.

- Ígérd meg, hogy mindig velem maradsz- néztem szomorú szemeibe.

- Ígérem- válaszolt, mély megnyugtató hangján. Hittem neki. Tudtam, éreztem, hogy velem marad ameddig csak szükségem van rá.

A véleményem az utolsó órák történései után gyorsan megváltozott. Ha már az örökkéről beszélünk, tudom, hogy ő velem lesz. Most jöttem csak rá, hogy amit kerestem végig itt volt, az orrom előtt. Mégis vak voltam. Stefan mély nyomot és fájdalmat hagyott bennem. De van valaki aki ezt a fájdalmat képes megszüntetni örökre, aki igazán hozzám való. Damon.

6. fejezet

Sziasztok! Tudom, hogy tegnap kellett volna felraknom a fejezetet, de a szüleim lenyúlták a laptopomat, így csak ma tudtam hozni a frisset. Nagyon örülök, hogy már ennyien jártok az oldalra. Köszönöm mindenkinek. Puszi

Másnap késő délutánig aludtam. Az utóbbi napok kimerítettek így nem is lepődtem, meg amikor kinyitottam a szemem már sötétedett kint. A nap már eltűnt a láthatárról. Nagyot ásítva keltem ki az ágyamból. Már nem voltam fáradt, de kellett egy kávé, hogy felébredjek. Mikor láttam, hogy otthon nincs már kávém, rögtön a Grillre gondoltam.

Gyorsan felkaptam magamra egy sötét csőfarmert és egy világoszöld hosszú felsőt, mély kivágással. Imádtam a fekete nadrágokat. A fürdőszobába belépve csak nevettem szörnyű ábrázatomon. Fogat mostam, feltettem egy kis sminket és szétálló göndör hajamat eligazítottam.

A nappaliban felkaptam a kezembe a pénztárcám, a mobilom, meg persze a kulcsaimat. Majd a fekete bőrkabátom és a szürke magas sarkú csizmám mellett döntve, elindultam. A Grill parkolójába érve nem volt sok választásom, hogy hova álljak, hiszen tömve volt a parkoló. Egy-két szabad hely volt csak. Mivel péntek este volt nem is csodálkoztam, hogy ennyien vannak. Mielőtt kiszálltam még a visszapillantó tükörben gyorsan megigazítottam sminkemet. Majd bementem. Nem tévedtem. Tényleg rengetegen voltak. Rengeteg volt a fiatal. Gyorsan leültem az egyetlen üres asztalhoz, amit láttam. Míg a pincérre vártam körbenéztem. Sokan ültek asztaloknál, de páran önfeledtem táncoltak az éppen szóló pop zenére. Én is magamban dúdoltam, szerettem ezt a számot.

- Üdv a Girllben. Mit hozhatok?- ért ide végre a pincér.

- Egy kávét kérek, cukor nélkül- mosolyogtam rá bájosan, amivel sikerült elkápráztatnom.

- Rö..rögtön hozom- dadogott zavarában. És már itt sem volt. Pár percen belül meg is kaptam a forró kávémat. Csak ültem az asztalomnál és néztem a gyorsan növekedő tömeget.

Az ajtó megállás nélkül nyitódott újabb vendégek érkezését jelezve. A fiatalok már rettentő sokan összegyűltek, annak ellenére, hogy még csak 7 óra körül lehetett. A hangulat tökéletes volt még úgy is, hogy én nem vettem részt a buliban. Nem akartam találkozni semmi féle ismerőssel, eddig még nem is láttam senkit, aminek nagyon örültem.

Aztán újból nyílt az ajtó. Elena lépett be az ajtón, oldalán Damonnal, szorosan összekarolva. Mindketten jókedvűnek tűntek, és engem nem vettek észre. A szemeim fönnakadtak a látványon. Olyan mértékű fájdalom és csalódottság töltötte el szívem, hogy úgy éreztem most rögtön belehalok. A kezemben szorított bögrét próbáltam óvatosan letenni az asztalra, de olyan erővel tettem le, hogy egyből összetört. A nagy zörgésre senki sem figyelt fel, hiszen a helységben szétáradó üvöltő zene mindent elnyomott. Egyedül egy valaki kapta fel a fejét, pont az, akinek a legkevésbé kellett volna felfigyelnie a dolgokra. Damon egyből kiszúrt és rögtön elengedte Elena karcsú derekát. Én nem foglalkoztam vele.

Felkaptam a kulcsaimat és amilyen gyorsan csak tudtam nyomultam ki a tömegben. Láttam, hogy elindul felém, így még kétségbeesettebben próbáltam kijutni.

Végül sikerült kiérnem a szabad levegőre. A szemeim viszont elhomályosultak könnyeimtől. Az ajtó mögöttem nyílt, és tudtam, hogy Damon az. Szaladni kezdtem a kocsim felé.

- Elisabeth! – hallottam magam mögött kétségbeesett hangját. De nem érdekelt. Már majdnem a kocsimnál voltam. Már nyitottam volna az ajtót, mikor az utolsó pillanatba bevágott elém.

- Mit akarsz?- kérdeztem lehajtott fejjel.

- Beszélni, veled- hangsúlyozott ki minden szót.

- Nem lehet- ráztam a fejem. – Elena vár rád.

- Később találkozzunk- mondta. Újból lehajtottam a fejem, ugyanis kibuggyant egy könnycsepp a szememből.

- Otthon leszek.

- Remek. Megvárom Stefant és jövök hozzád.

- Várlak- mondtam a cipőmet fixírozva.

Pár másodperc múlva éreztem hideg ujjait, ami végig szántanak a hajamba egész az arccsontomig, majd óvatosan megemelik. Amikor szemeink találkoztak elállt a lélegzete, szó szerint. Tágra nyílt szemekkel nézett rám, mintha a világ legújabb csodáját látta volna. Nem töröltem le az arcomról lefolyó könnyeket, felesleges volt, hiszen már úgyis látta. Úgy éreztem, hogy életem végéig így tudnék maradni, de végül az idillt én szakítottam meg.

- Mehetnék?- kérdeztem megemelt szemöldökkel, közben a könnyeim még mindig patakzottak a szememből. Ő egy szó nélkül félreállt, de még mindig úgy nézett ki, mint aki megkövült.

Kapva az alkalmon már a kocsiban is voltam és repesztettem. Nem tudom mi ütött belém. Nem tudtam ép ésszel felfogni, hogy tud még mindig ilyen érzéseket kiváltani belőlem. Amióta ide jöttem csak küzdöttem. Küzdöttem, hogy gyűlöljem őt. De most képtelennek éreztem magam.

Ahogy leparkoltam a kocsival már siettem is be a házba. Ledobtam a kabátomat és töltöttem magamnak egy jó erős whiskeyt. Az elsőt lehúztam, a másodikat is, majd jött a harmadik is, mikor megszólalt a csengő.

Immár teljesen jó kedélyállapotban suhantam ajtót nyitni. Nem lepődtem meg amikor Damon mesterien kidolgozott testével találtam szembe magam. Egy szó nélkül a nappaliba indultam, hogy leheveredjek az egyik kanapéra az italommal. Nem hallottam, hogy jönne utánam. Nem is figyeltem rá. Csak akkor vettem észre, amikor meg hallottam a hangját.

- Miért hazudtál eddig?

- Miért ne tettem volna?- ültem fel vállat vonva. – Senkire nem tartozik az életem. Ha tehettem volna egész életemben megtartottam volna.

- Ha Katherine nem jött volna, vissza még most se tudnám?

- Ezt már sosem tudjuk meg- válaszoltam, majd hátra fordultam és egyenesen a szemébe néztem. Ő csak nézett ki magából. Észre sem vette, hogy ránéztem.

- Sírtál…- hallottam meg suttogó hangját.

- Igen- vallottam be. – Nem fontos. Mi a tervetek Katherinnel?- váltottam gyorsan témát.

- Megöljük- vont vállat.

- Az nem lesz egyszerű- nevettem fel. – Ahhoz még egy kicsit edzened kell.

- Úgy gondolod?- vette fel gúnyos stílusát. Majd egy pillanat alatt idesuhant hozzám és lefogott. Csak pár milliméter választott el minket. Szemeiben újra megláttam a fellobbanó szenvedélyt, de nem engedtem a vonzásnak, egy pillanat alatt kiszabadultam karjaiból.

- Szóval játszunk?- emelte magasra szemöldökét. – Mik a szabályok?

Egy tized másodperc alatt előtte termettem, lelöktem a kanapéra, mint egy rongybabát. Ráfogtam a nyakára és óvatosan a füléhez hajoltam.

- Nincsenek szabályok- susogtam a fülébe, de még nem távolodtam el tőle. A kezemet elhúztam a nyakától és arcommal hajoltam oda. Mélyet szippantottam bőre finom illatából és egy apró csókot nyomtam rá. A teste megremegett.

- Te vagy a világon a legkiismerhetetlenebb nő- nyögte.

- Ó, ezt bóknak veszem- mondtam ravaszul, majd lemásztam róla. – Még mindig azt gondolod, hogy olyan könnyen legyőzheted Katherinet?- váltottam normális hangnemre. Értetlenül nézett rám. – Az előbbi kis bemutatóm csak ízelítő volt, ahhoz képest, hogy Katherine milyen reakciókat képes kiváltani belőled- világosítottam fel.

- Gyűlölöm Katherinet- mondta közben villámsebességgel felpattant a kanapéról és megállt tőlem két centire.

- A gyűlöletből könnyen szenvedély lesz- léptem én is egyet felé. Ajkaink alig fél centire voltak egymástól. Ahogy megéreztem jeges leheletét a számon kirázott a hideg. A szemeim lassan becsukódtak és csak pár másodperc múlva nyitódtak ki újra. – Gyűlölöd Katherinet, mert már Elenát szereted- hajtottam le a fejem és hátrébb léptem. Nagyon fájt kimondani, de tudtam, hogy így van. Persze válasz nem jött.

Friss

Sziasztok!
Az új fejezetet még ma este 10 és 11 között felteszem.
Puszi

5. fejezet

Sziasztok!

Hát itt a folytatás, így pár hónap után. Remélem tetszeni fog. Szívesen fogadom a kommentárokat is(:

- Petrova?- dülledtek ki a szemei. – Az képtelenség!

- 1431-ben születtem a mai Lengyelország területén. Csupán ketten voltunk testvérek Katherine és én, ami abban a korban ritkaságnak számított. Az apánk gazdag földbirtokos volt. Egész kiskorunk óta jó nevelésben részesültünk. Kiváló tanítókkal és rengeteg pénzzel nőttünk fel. Sosem kellett nélkülöznünk semmit, apánktól mindent megkaptunk. Katherinnel egész életünkben a legjobb barátnők voltunk Aztán, amikor betöltöttem a tizennyolcadik életévemet a dolgok megváltoztak.

Védő lettem. Hetekig szenvedtem, vissza akartam kapni a tökéletes régi életemet. Volt, hogy napokig ki sem jöttem a szobámból. A nővéremmel eltávolodtunk egymástól. De ő is megváltozott. Egyre többet járt el otthonról. Ahogy leszállt az est, Katherine már a házban sem volt. Kezdtem furcsállni az eljárkálásait így egy este követtem…

1449, Lengyelország, Petrova birtok

Már lesben álltam a fal mellett. Katarina apám engedélyével elhagyta a házat. Nem vártam sokáig én is utána eredtem. Súlyos alsószoknyáim susogtak a lépcsőn, ahogy a kapu felé indultam. Teli hold volt. Az esti fényben láttam Katarina távolodó alakját, amint a birtokhatár felé megy. Óvatosan követtem. A bokrok és fák árnyékába meg- megbújtam. Már épp kezdtem bátrabban megközelíteni, amikor megállt egy fűzfa előtt. Várt néhány másodpercig, majd a fa tövében lévő padom helyet foglalt. Hosszú göndör fürtjeit csavargatta, miközben dúdolászott valamit.Csak egy másodpercre néztem el, de amint a tekintetem visszatért rá, már egy férfi társaságában ült. Messzebb húzódtam tőlük, hisz kifinomult hallásommal, így is mindent hallottam.

- Biztos, hogy ezt szeretnéd kedvesem?- hallottam meg a férfi mély, kellemes hangját.

- Semmit sem akarhatnék ennél jobban- válaszolta a nővérem és összekulcsolta kezét a férfiéval.

- Másnap, ahogy leszáll az éj, itt várj rám és megteszem. Olyan leszel, mint én. Ételed vérré változik, és ketten eltűntetjük oly gyűlölt családod.

…addig a napig azt hittem Katherine szeret minket, de valójában el akarta tüntetni az egész családunkat. Másnap éjjel is követtem őt. Akkor már tudtam, hogy vámpír akar lenni. És eldöntöttem, hogy megakadályozom bármi áron. Aznap tudtam meg igazán milyen védőnek lenni. Végig néztem, ahogy kiszívja belőle az életet. Az ösztöneim akkor szabadultak el először. Megöltem. Egy másodperc alatt.

Katherine azóta gyűlöl. Örök szenvedést ígért nekem. Meg akart ölni, de nem tudott. A szüleinket viszont kegyetlenül meggyilkolta. Engem pedig egész életemben kísértett.

Valójában az igazi erőm nem akkora, mint ahogy most. Volt még egy képességem. Egy összetett képességem. Fel tudtam venni árki alakját, és miközben más alakját viseltem bárkit rábírtam bármire, halandó vagy vámpír, mind egy volt.

Mikor 1863-ban Mystic Fallsba érkeztem az üstökös erejével egy kőbe zártam ezt a képességet, mert tudtam, ha valaki megöl, átszáll rá. Egy holdkőbe. Katherine kezdettől fogva ezt akarta. Mióta újból megjelent az üstökös a kő aktiválódott. Ha megtalálja a követ és átvezeti magába az energiáját, a képesség az övé- fejeztem be hosszúra nyúlt vallomásom, majd felhajtottam a megmaradt whiskeymet.

Mikor felnéztem Damon az ablak előtt állt. Az üvegem láttam tükröződni kéken világító szemét, ami valahol máshol járt.

- Most már ismered az életem történetét- sóhajtottam.

- Miért nem ölted meg?- szólalt meg pár perc múlva. Én halkan felnevettem.

- Mert képtelen vagyok rá- adtam meg az egyszerű választ.

- Ezt hogy érted?

- Ő az én vérem, akármennyire is szeretném eltűntetni még az emlékét is, képtelen vagyok rá. Nem tudom megölni Katherinet.

- Hát persze, az ösztönök-a védői ösztöneim. – És a család, akivel megjelentél Mystic Fallsban kik voltak?

- Őket valóban a szüleimnek tekintettem. Akkoriban már régóta kerestem egy normális családot. Amikor megláttam őket, rögtön tudtam, hogy hozzám tartoznak. A szüleimre emlékeztettek. Még aznap éjszaka elmentem hozzájuk és megigéztem őket…- csak eddig mondtam, a többi egyértelmű volt.

Csönd volt. Csak a kandallóban pattogó tűz ropogását hallottam. Nem kellettek ahhoz szavak, hogy felmérjem a sokkhatást, amit Damonnak okoztam. Percek teltek el mire újból zajt hallottunk. Stefan ért haza. Biztosan Elenánál volt.

- Itt meg mi történt?- torpant meg a nappali bejáratánál. De egyikünk sem válaszolt.

- Nekem mennem kell- tértem észhez pár perc múlva. – Damon majd mindent elmond- szóltam még vissza az ajtóból.

Ahogy hazaértem egyből befeküdtem az ágyamba, de sehogy sem bírtam elaludni. A testem nyugodt volt, de a lelkem üvöltött. A régi sebek most újból felszakadtak. Bár nyugodtabb voltam, hogy vége a titkolózásnak, mégis járt a fejem. Órákba tellett mire valamennyire megnyugodtam. Végül hajnaltájt sikerült elaludnom.

Folytatom

Sziasztok!

Mindenkitől elnézést szeretnék kérni, hogy így eltűntem hónapokra. Október óta sok idő el telt. Sokat gondolkodtam, hogy folytassam-e vagy nem. Végül arra jutottam, hogy bűn lenne egy történetet csak úgy félbehagyni. Pár napja újból bevetettem magam az írásba. És folytatom. Remélem ti is örültök neki. És még egyszer ezer bocsánat.

Puszi