3. fejezet

Sziasztok! Hát itt az új fejezet. Lehet, hogy lesznek benne hibák, de azért próbáltam rendesen átnézni. Köszönöm a komikat. Sietek a következővel fejezettel. Puszi

Másnap időben keltem, hogy elmenjek megvenni a házat. Egy kis igézéssel könnyen ment, így már hivatalosan is a városban laktam. Hazafelé még beugrottam a városházára, hogy kérjek egy térképet a városról. Így könnyebb lesz találni egy olyan helyet, ahol megbújhattak a sírbeli vámpírok, ha még itt vannak egyáltalán.

Úgy döntöttem, hogy először azokat a telkeket illetve házakat nézem át, amik a legtávolabb vannak a központtól és az alapító családok területeitől. Első ránézésre 4-5 ilyen ház volt. Csak volt egy kis baj. Ha az összest átnéztem volna félő, hogy rám sötétedik, ami egy jó pont a vámpíroknak. Így inkább leszűkítettem a listát - amihez persze be kell törnöm a hivatalba- gondoltam. De így még mindig több időm lesz. Bepattantam a BMW-mbe és teljes gázzal elindultam.

Az épülettől egy utcával odébb parkoltam. Szerencsém volt, mert pont ebédidő volt, így nem voltak sokan az épületben. Beosontam az épület mögötti kis erdőbe, és megkerültem a házat. Úgy emlékeztem, hogy az adattár és minden nem publikus adat a második emelet végén van, egy eldugott szobába. A szobából nyíló ablakok közül egy nyitva volt, így könnyűszerrel beugrottam rajta. A szoba falai sötét barnák voltak, pont olyan színűek, mint a roskadásig megrakott polcok. A polcok legalább tíz hosszú sorban nyúltak el. Nagyobb volt a szoba, mint gondoltam. Itt minden megtalálható volt Mystic Fallsról. Volt egy olyan érzésem, hogy nem ez volt itt az utolsó látogatásom.

Gyorsan munkához láttam, hogy minél hamarabb eltűnhessek innen és megtaláljam a vámpírokat. Már kilőttem két házat, amikor neszezést hallottam valahonnan. Mivel az ajtó nem nyílt, így ember nem nagyon lehetett. Azt gondoltam, hogy valami madár, így hagytam a dolgot és tovább kutattam. A hang egyre hangosabb lett, így visszatettem a kezemben lévő könyvet a polcra és elindultam körülnézni. Ám nem kellett messze mennem. A mögöttem lévő sorban megtaláltam a hang okozóját. Természetesen Damon volt. Annyira belemerült egy könyv olvasásába, hogy észre sem vett engem.

- Te követsz engem?- vontam kérdőre.

- Kíváncsi voltam mennyi ideig tart, míg rájössz, hogy hol vannak a vámpírok- mondta, de nem nézett fel a könyvből.

- Te tudod, hol vannak?- kérdeztem a fogcsikorgatás határán.

- Bravó-, nézett végre rám és összecsukta a könyvet.

- És ezt eddig miért nem közölted velem?

- Kíváncsi voltam mennyi idő alatt jössz rá- vont vállat.

- Te teljesen meg vagy húzatva?- szinte sipítottam.

- Na, na, na. Nem illik az idősebbet bántani- mondta a meg szokott modorában, én csak megforgattam a szemem.

- Hol vannak?

- Egy bizonyos Miss Gibbons „szállásolta” el őket- mondta pár másodperc után. A név elég volt. Így már tudtam hova kell mennem.

Egy szempillantás alatt ugrottam is ki az ablakon faképnél hagyva Damont. A kocsimnál termettem és rögtön bepattantam, Damon persze ott ült az anyósülésen.

- Gondolom semmi esély rá, hogy eltűnj innen- mondtam beletörődve. Válaszul csak egy vigyort kaptam.– Legalább megvárhattad volna, amíg kinyitom azt az átkozott kocsit, nem kellett volna feltörnöd.

Negyed óra kocsikázás után végre odaértünk ahhoz a bizonyos házhoz. Odébb parkoltam egy fa mögött, ahol kizárt, hogy észrevettek vagy meghallottak volna.

- És most?- szólalt meg Damon, pedig már kezdtem örülni, hogy örökre megkukult.

- Most szépen bemegyek, EGYEDÜL, és megölöm az összes házban tartózkodó vámpírt! - Felejtsd el!- kapta el a kezem. Kérdőn néztem rá.

– Nem mész be oda egyedül!

- Akkor csak figyelj!- ugrottam ki a kocsiból és indultam volna a ház felé. De két erős kar megragadott és nekilökött a kocsinak. Damon egész testével préselt neki a kocsinak. Nem küzdöttem ellene, úgyis erősebb nálam. A tekintetemet kereste.

- Egy pislogásnyi idő alatt letépik a fejed!

- Én pedig egy pislogásnyi idő alatt megölöm az összeset, egyszerre!- ez után a mondat után, csak egy értetlen pillantást kaptam. Mély levegőt vettem. Kár volt. A közelsége, az illata elbódított. Szinte elfelejtettem, hogy hol vagyok, és mire készülök. Gyorsan összeszedtem magam és belefogtam a mondandómba. - Ha csak vámpírerőm lenne, soha nem tudnék egy vámpírt sem megölni. Minden védőnek van egy halálos fegyvere a vámpírokkal szemben.

- És mi az?- nézett sürgetően.

- Az agya- kopogtattam meg a fejem. – Elég, ha nézek egy vámpírt, és ha közben azt gondolom, hogy haljon meg, akkor holtan esik össze, utána már csak el kell égetni. Persze ez csak akkor működik, ha komolyan is gondolom a dolgot.

- Szóval az a terved, hogy besétálsz oda, a vámpírok puff és zsupsz, aztán pedig felgyújtod a házat?

- Pontosan- mondtam, majd jelentőségteljesen ránéztem, mire végre odébb állt, és egy kanna benzinnel a kezemben, elindultam a házhoz.


Néztem az égbe szökő lángokat, amint gyilkos máglyaként emelkednek ki a sötét erdőből. Már jó pár perce a kocsim tetején ülve bámultam, ahogy minden gyilkos a házban ég. Hallottam a távoli éjszakában a szirénák baljós hangját közeledni. Nagyot sóhajtva ugrottam le az autóm tetejéről. Átsétáltam a vezető üléshez és beindítottam a motort, ami halk dorombolással életre kelt.

Damon már korábban elment, amikor meggyulladt a tűz. Hirtelen valami nagyon fontos halaszthatatlan dolga akadt. Vagy csak úgy gondoltam, hogy már nincs szükségem a segítségére. Na, nem mintha egyébként nagyon szükségem lett volna rá.

Kirázott a hideg ahogy Mystic Falls sötét erdeibe furikáztam. Itt minden olyan más, olyan természetfeletti. Így inkább tövig nyomtam a gázt, és lehúztam az összes ablakot. A jeges szél tépkedte a hajamat. Még a könnyeim is kicsordultak az arcomba süvítő széltől.

Már nem voltam olyan messze a várostól, amikor a távolban egy alak kezdett kirajzolódni. Egy nő volt. Hosszú sötét hajjal és karcsú testel. Ahogy közelebb értem, Elena arcvonásait véltem felfedezni. Amint mellé értem beletapostam a fékbe és kipattantam a kocsiból. Elena elfordult.

- Elena!- szóltam neki, miközben gyors léptekkel közeledtem felé.

- Nem talált- szólalt meg, és megfordult. Nem ő volt. Ördögi mosolya és gyilkos tekintete felfedte valódi kilétét.

- Katherine- mondtam.

- Azt hittem már sosem találod ki- forgatta meg a szemeit.

- Mit keresel itt?- néztem rá unottan.

- Ezt is- azt is- döntögette a fejét, miközben elkezdett körülöttem körözni. Egy sólyomra emlékeztetett, aki az áldozata felett köröz. Csak, hogy itt nem én voltam az áldozat.

- Velem ne próbálj szórakozni! Szerintem mind a ketten tudjuk, hogy egy pillantásomba kerül és vége az ócska játékodnak.

- Pontosan tisztában vagyok az erőddel- mondta, leállt velem szemben és szórakozottan piszkálgatni kezdte a körmét. – Éppen ezért, van egy ajánlatom.

- Ajánlat?- vontam fel a szemöldököm. - Van itt valami, ami az enyém, ha segítesz megszerezni, nem bántom a nyomorult Salvatoreokat és a kis védencüket se- mondta fanyarul. Elkapott a méreg. Ideges lettem, komoly koncentrációmba került, hogy ne öljem meg itt helyben ezt a ribancot.

- Most még nem öllek meg- néztem rá. – De ha még egyszer meglátlak valamelyikük közelébe, már nem leszek ilyen kedves. Ha csak egy kicsit is félted az életed eltűnsz ebből a városból- sziszegtem az arcába, majd megfordultam és elindultam a kocsim felé.

- Elisabeth- szólt utánam. Megálltam, de nem fordultam meg. – Damon sosem szeretett téged. Minden, amit tett vagy mondott hazugság volt. Megigéztem- mondta gúnyosan. Összeszorítottam az ökleimet, hogy nem sírjam el magam, de egy könnycsepp így is kibuggyant a szememből. - Fáj, igaz?- kérdezte, majd meghallottam gúnyos kacagását, ami pár másodperc múlva egy fuvallattal el is tűnt.

A lehulló könnyeim szinte lehetetlenné tették a látást. Beletelt pár percbe mire végre sikerült elindulnom. Most nem vágytam semmire csak egy forró fürdőre és egy puha ágyra. A fáradtság hirtelen annyira elborította a testemet, hogy szinte mozdulni nem bírtam. A szemeim, mint egy csapóajtó összecsukódtak. Fájt nyitva tartanom őket. Már épp a Mytic Grillnél voltam, amikor úgy éreztem nem bírom tovább. Beálltam az épület elé, de nem szálltam ki. Képtelen voltam.

Pár másodperc múlva már az álom és a valóság határán voltam, amikor valaki kopogni kezdett az ablakomon. Erőt vettem magamon és kinyitottam az ajtót. De ahogy ráálltam mind a két lábamra úgy is estem össze. Ekkor hirtelen két erős kar fonódott a derekamra és elkapott, mielőtt kiköthettem volna a hideg aszfalton. Éreztem amint az a valaki felkap a karjába.

- Hé, jól vagy? Elisabeth!- hallottam meg a hangot, amitől még az ájulás határán is megdobbant a szívem. Válaszolni akartam, de nem tudtam. A testem, mintha lebénult volna. Még egyszer utoljára megpróbáltam kinyitni a szemem. A jégkék tekintet, amit láttam most nem hidegséget és embertelenséget, hanem komoly aggódást mutatott. Láttam, hogy mennyire kétségbe van esve.

Meg akartam szólalni. Meg akartam neki mondani, hogy tegyen le, hagyjon békén, de a testem még mindig nem reagált. A szemem visszacsukódott. Még éreztem, hogy elindul velem valamerre, de utána a külvilág megszűnt és felváltotta a helyét a sötétség.