4. fejezet

Hello!
Elnézést kérek mindenkitől, hogy ennyit késett a fejezet, de sikerült lebetegednem. Arra sem volt erőm, hogy kiszálljak az ágyból. De most már jól vagyok és újult erővel álltam neki az írásnak. Csak a szokásosat tudom mondani, remélem tetszeni fog a fejezet. És jó szórakozást hozzá. A kommentárokat köszönöm mindenkinek.
Puszi


Magamhoz tértem. A világ forgott körülöttem, de éreztem, hogy még mindig cipel valaki a karjában. Ahogy kinyitottam a szemem rájöttem, hogy még mindig Damon karjaiban fekszek és az ájulásom alig volt pár másodperces.

- Te..tegyél le- suttogtam.

- Hogy megint összeess? Felejtsd el- mondta miközben óvatosan betett az autóm anyós ülésére. Egy másodperc múlva már mellettem is ült.

- Nincs szükségem a segítségedre- makacskodtam, miközben sikerült feltornásznom magam az ülésben.

- Mikor akartad velem közölni, hogy az erőd használata ennyire kimerít?- kérdezte kissé ingerülten és elindította az autót. Tudtam, hogy mindjárt ezzel fog jönni. Valójában fogalmam sem volt, hogy mennyire fog kimeríteni, mert eddig még nem használtam egyszerre majd nem harminc vámpíron.

- Összefutottam a drága exeddel- tereltem el a témát kissé gúnyosan. Beletaposott a fékbe.

- Mit akart? – préselte össze a száját.

- Alkut- vontam vállat. – Nem ok nélkül van itt- fordultam felé. – Azt akarta, hogy segítsek neki megszerezni valamit, ami az övé és cserébe titeket békén hagy.

Láttam, ahogy a szeme sötétebbre vált. A kezét erősen szorítja a kormányra. Most már szavak nélkül is elhittem neki, hogy utálja. De persze a szíve legmélyén szerette és ez jól tudtam. Ez volt az egyik okom arra, hogy ma nem öltem meg, ahogy megláttam. Féltem, hogy Damon olyan lesz, mint régen. Hogy megint érzések nélkül gyilkolni fog és akkor meg kell ölnöm. Persze nem önszántamból tettem volna, ez annál sokkal bonyolultabb. Nem voltak rá szabályok, hanem annál egy sokkal erősebb dolog. Az érzéseim. Ilyenkor felébrednek bennem a védő ösztönei és az érzés minden másnál erősebb, akármennyire is szeretsz egy vámpírt, ha előtted hidegvérrel meggyilkol egy embert, akkor rá is halál vár.

Persze hallottam legendákat, amik arról tanúskodtak, hogy valakinek mégis sikerült felül kerekedni védői ösztönein. Eleinte próbáltam azt hinni, hogy talán igazak, de amint először megéreztem magamon ezeket az érzéseket megértettem, hogy a legendák miért is legendák.

- Az a- kezdte volna, de én félbeszakítottam őt is és gondolatmenetem is megszakadt most már csak rá figyeltem.

- Ne aggódj!- néztem ki az ablakon. – Egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy segítsek neki.

- Mindig eléri, amit akar, mindig- hangsúlyozta ki az utolsó szót. Az ablaküveg visszaverődésén láttam megvillanó szemeit.

- Kivéve most. Katherine nagyon is tisztában vele, hogy egy szempillantás alatt vége a kis játékának. Ez esetben ő fog úgy táncolni, ahogy én fütyülök. Katherine holnapra már nem lesz a városban- zártam le a témát. Az út további részén már nem szólaltunk meg.

- Ma este vigyázzatok Elenára, félek, hogy mára még tervez valamit- néztem komolyan Damonra, mire ő csak bólintott egyet. A következő pillanatban már csak egyedül ültem a kocsimban.

Ahogy beértem a házba rögtön a fürdőbe mentem, hogy minél hamarabb lepihenhessek. Már az ágyamban feküdtem, amikor megkordult a gyomrom. Miután végig gondoltam, hogy az utóbbi napokban mit és mennyit ettem nem is csodálkoztam a dolgon. Amióta idejöttem szinte egy falat étel nem csúszott le a torkomon. Éhes voltam, de már nem másztam ki az ágyból. A fáradtság győzött és egy perc alatt elaludtam.

Az arcomat simogató napsugarak ébresztettek. Elmosolyodtam. Szerettem a napot. Felkeltem, magam köré csavartam a takarót és elindultam a szobámból nyíló gyönyörű hatalmas terasz felé.

Amikor kiléptem a hideg márványkőre kicsit összerezzentem, bár néhány helyen éreztem, hogy a nap már kissé melegíti fel, ősszel mégsem volt olyan meleg. Odamentem egy napozó ágyhoz, ami pont a nap felé volt fordítva és lehuppantam rá. Jól bebugyoláltam magam, aztán csak hátradőltem és élveztem a napsütést.

Olyan nyugodtnak éreztem magam körül mindent. Tisztának és felszabadultnak. Mintha Katherine eltűnését, minden növény és állat megérzett volna. A madarak önfeledten csicseregtek a színesben pompázó fákon. Az állatok bent az erdőben felszabadultam játszottak, vagy egy fa tövében pihentek. Hallgattam az erdő minden rezdülését, amiből csak a béke sugárzott. Úgy éreztem életem végéig itt tudnék maradni, minden gondot és bajt elfelejtve.

Álmomból egy ütemes kopogás keltett föl. Cipők kopogását hallottam a terasz márvány kövén. Kinyitottam a szemem és egyből a földre néztem. Egy pár magassarkú csizmát láttam, amint oda- vissza sétálgat a kövön.

- Mi a francot akarsz?- kérdeztem nyűgösen. A kopogás megszakadt.

- Azt hittem, már sosem ébredsz fel- hallottam meg Katherine gúnyos hangját.

- Mit akarsz?- tettem fel újra a kérdést, egy kissé ingerülten.

- Szerintem te azt pontosan tudod.

- Nem ölök meg neked senkit- jelentettem ki.

- Tudod, hogy nem arról beszélek- csattant fel.

- Azt mondtam, tűnj el a városból, különben vége mindennek- ültem fel a napozóágyban.

- Mind ketten tudjuk, hogy nem tennéd meg- válaszolta higgadtan, immár mellettem guggolva.

- Nem ér ő nekem annyit, hogy miatta életben hagyjalak.

- Ó, kérlek! Damon gyűlöl engem, nem az ő kedvéért hagysz életben. Nem tudsz megölni. Miért nem mondod el neki, hogy mi az igazság? Miért nem mondod el nekik, hogy mi történt százötven éve? Miért nem árulod el a valódi kiléted?

- Tűnj el! Tűnj el innen!- sziszegtem az arcába.

- Ha nem kapom meg, amit akarok, meghal körülötted mindenki. És vele kezdem!- suttogta a fülembe, majd eltűnt.

Dühösen szusszantottam tehetetlenségemben. Elérkezett az idő, hogy véget vessek a sok hazugságnak. Hogy végre el fogadjam a múltat és szembe szálljak vele. Nem bírom már a sok hazudozást magamnak, Damonnak, Stefannak.

Gyorsan elkészültem, és mielőtt még indultam volna ettem egy falatot, hogy ne essek össze. Óráknak éreztem, míg elértem a hatalmas Salvatore panziót. Lassan lépkedtem az ajtó elé, időt akartam hagyni magamnak, ha mégis visszafordulnék, még legyen időm, bár fölösleges volt.

Kopogás nélkül léptem be a házba, de a látvány, ami fogadott elborzasztott. A bútorok szanaszét hevertek a házban. Néhány helyen a fal beszakadt. A képek a földön hevertek. Gyorsan a nappaliba rohantam, ahol dulakodás zaját hallottam. Katherine épp a földről ugrott fel, hogy rárontson újból Damonra. A vészcsengők bekapcsoltak az agyamban. Egy pillanat alatt közéjük suhantam.

- Katarina, zostaw go w spokoju!- szóltam rá lengyelül. Amint meghallotta megtorpant. A szemei összeszűkültek, de nem mozdult. Egy percig még így nézett rám, majd a bejárati ajtó csapódása tudatta velünk, hogy elment.

- Ez meg mi a franc volt?- tért magához Damon pár perc múlva.

- Az anyanyelvünk- sóhajtottam és elindultam az italos pulthoz, hogy töltsek magamnak valami erőset.

- Mi? Az lehetetlen. Te amerikai vagy.

- Biztos vagy benne? – néztem a szemébe és közben átnyújtottam neki egy pohár bourbont. Jeges szemei értetlenséget és mérges, haragos érzéseket sugároztak.

- Ó, ugyan Elisabeth! Kívülről tudom az egész életedet- szólalt meg gúnyos hangnembe, majd lehúzta az italt.

- A nevem nem Elisabeth Quenell. A nevem Elzbieta Roswitha Petrova- kortyoltam bele a whiskeybe és ledőltem a hozzám legközelebb lévő fotelba...

Előrejelzés

Sziasztok!
Először is nagyon köszönöm mindenkinek a sok hozzászólást és jó kívánságot:) Nagyon örülök, hogy már ennyien látogatjátok az oldalt. A következő fejezet már majd nem kész és előreláthatólag holnap már fönt is lesz. Ne haragudjatok, hogy nem tudok mindig válaszolni a megjegyzésekre, de rengeteg dolgom van és örülök ha géphez kerülök, de amint lesz időm mindenkinek visszaírok.
Puszi

3. fejezet

Sziasztok! Hát itt az új fejezet. Lehet, hogy lesznek benne hibák, de azért próbáltam rendesen átnézni. Köszönöm a komikat. Sietek a következővel fejezettel. Puszi

Másnap időben keltem, hogy elmenjek megvenni a házat. Egy kis igézéssel könnyen ment, így már hivatalosan is a városban laktam. Hazafelé még beugrottam a városházára, hogy kérjek egy térképet a városról. Így könnyebb lesz találni egy olyan helyet, ahol megbújhattak a sírbeli vámpírok, ha még itt vannak egyáltalán.

Úgy döntöttem, hogy először azokat a telkeket illetve házakat nézem át, amik a legtávolabb vannak a központtól és az alapító családok területeitől. Első ránézésre 4-5 ilyen ház volt. Csak volt egy kis baj. Ha az összest átnéztem volna félő, hogy rám sötétedik, ami egy jó pont a vámpíroknak. Így inkább leszűkítettem a listát - amihez persze be kell törnöm a hivatalba- gondoltam. De így még mindig több időm lesz. Bepattantam a BMW-mbe és teljes gázzal elindultam.

Az épülettől egy utcával odébb parkoltam. Szerencsém volt, mert pont ebédidő volt, így nem voltak sokan az épületben. Beosontam az épület mögötti kis erdőbe, és megkerültem a házat. Úgy emlékeztem, hogy az adattár és minden nem publikus adat a második emelet végén van, egy eldugott szobába. A szobából nyíló ablakok közül egy nyitva volt, így könnyűszerrel beugrottam rajta. A szoba falai sötét barnák voltak, pont olyan színűek, mint a roskadásig megrakott polcok. A polcok legalább tíz hosszú sorban nyúltak el. Nagyobb volt a szoba, mint gondoltam. Itt minden megtalálható volt Mystic Fallsról. Volt egy olyan érzésem, hogy nem ez volt itt az utolsó látogatásom.

Gyorsan munkához láttam, hogy minél hamarabb eltűnhessek innen és megtaláljam a vámpírokat. Már kilőttem két házat, amikor neszezést hallottam valahonnan. Mivel az ajtó nem nyílt, így ember nem nagyon lehetett. Azt gondoltam, hogy valami madár, így hagytam a dolgot és tovább kutattam. A hang egyre hangosabb lett, így visszatettem a kezemben lévő könyvet a polcra és elindultam körülnézni. Ám nem kellett messze mennem. A mögöttem lévő sorban megtaláltam a hang okozóját. Természetesen Damon volt. Annyira belemerült egy könyv olvasásába, hogy észre sem vett engem.

- Te követsz engem?- vontam kérdőre.

- Kíváncsi voltam mennyi ideig tart, míg rájössz, hogy hol vannak a vámpírok- mondta, de nem nézett fel a könyvből.

- Te tudod, hol vannak?- kérdeztem a fogcsikorgatás határán.

- Bravó-, nézett végre rám és összecsukta a könyvet.

- És ezt eddig miért nem közölted velem?

- Kíváncsi voltam mennyi idő alatt jössz rá- vont vállat.

- Te teljesen meg vagy húzatva?- szinte sipítottam.

- Na, na, na. Nem illik az idősebbet bántani- mondta a meg szokott modorában, én csak megforgattam a szemem.

- Hol vannak?

- Egy bizonyos Miss Gibbons „szállásolta” el őket- mondta pár másodperc után. A név elég volt. Így már tudtam hova kell mennem.

Egy szempillantás alatt ugrottam is ki az ablakon faképnél hagyva Damont. A kocsimnál termettem és rögtön bepattantam, Damon persze ott ült az anyósülésen.

- Gondolom semmi esély rá, hogy eltűnj innen- mondtam beletörődve. Válaszul csak egy vigyort kaptam.– Legalább megvárhattad volna, amíg kinyitom azt az átkozott kocsit, nem kellett volna feltörnöd.

Negyed óra kocsikázás után végre odaértünk ahhoz a bizonyos házhoz. Odébb parkoltam egy fa mögött, ahol kizárt, hogy észrevettek vagy meghallottak volna.

- És most?- szólalt meg Damon, pedig már kezdtem örülni, hogy örökre megkukult.

- Most szépen bemegyek, EGYEDÜL, és megölöm az összes házban tartózkodó vámpírt! - Felejtsd el!- kapta el a kezem. Kérdőn néztem rá.

– Nem mész be oda egyedül!

- Akkor csak figyelj!- ugrottam ki a kocsiból és indultam volna a ház felé. De két erős kar megragadott és nekilökött a kocsinak. Damon egész testével préselt neki a kocsinak. Nem küzdöttem ellene, úgyis erősebb nálam. A tekintetemet kereste.

- Egy pislogásnyi idő alatt letépik a fejed!

- Én pedig egy pislogásnyi idő alatt megölöm az összeset, egyszerre!- ez után a mondat után, csak egy értetlen pillantást kaptam. Mély levegőt vettem. Kár volt. A közelsége, az illata elbódított. Szinte elfelejtettem, hogy hol vagyok, és mire készülök. Gyorsan összeszedtem magam és belefogtam a mondandómba. - Ha csak vámpírerőm lenne, soha nem tudnék egy vámpírt sem megölni. Minden védőnek van egy halálos fegyvere a vámpírokkal szemben.

- És mi az?- nézett sürgetően.

- Az agya- kopogtattam meg a fejem. – Elég, ha nézek egy vámpírt, és ha közben azt gondolom, hogy haljon meg, akkor holtan esik össze, utána már csak el kell égetni. Persze ez csak akkor működik, ha komolyan is gondolom a dolgot.

- Szóval az a terved, hogy besétálsz oda, a vámpírok puff és zsupsz, aztán pedig felgyújtod a házat?

- Pontosan- mondtam, majd jelentőségteljesen ránéztem, mire végre odébb állt, és egy kanna benzinnel a kezemben, elindultam a házhoz.


Néztem az égbe szökő lángokat, amint gyilkos máglyaként emelkednek ki a sötét erdőből. Már jó pár perce a kocsim tetején ülve bámultam, ahogy minden gyilkos a házban ég. Hallottam a távoli éjszakában a szirénák baljós hangját közeledni. Nagyot sóhajtva ugrottam le az autóm tetejéről. Átsétáltam a vezető üléshez és beindítottam a motort, ami halk dorombolással életre kelt.

Damon már korábban elment, amikor meggyulladt a tűz. Hirtelen valami nagyon fontos halaszthatatlan dolga akadt. Vagy csak úgy gondoltam, hogy már nincs szükségem a segítségére. Na, nem mintha egyébként nagyon szükségem lett volna rá.

Kirázott a hideg ahogy Mystic Falls sötét erdeibe furikáztam. Itt minden olyan más, olyan természetfeletti. Így inkább tövig nyomtam a gázt, és lehúztam az összes ablakot. A jeges szél tépkedte a hajamat. Még a könnyeim is kicsordultak az arcomba süvítő széltől.

Már nem voltam olyan messze a várostól, amikor a távolban egy alak kezdett kirajzolódni. Egy nő volt. Hosszú sötét hajjal és karcsú testel. Ahogy közelebb értem, Elena arcvonásait véltem felfedezni. Amint mellé értem beletapostam a fékbe és kipattantam a kocsiból. Elena elfordult.

- Elena!- szóltam neki, miközben gyors léptekkel közeledtem felé.

- Nem talált- szólalt meg, és megfordult. Nem ő volt. Ördögi mosolya és gyilkos tekintete felfedte valódi kilétét.

- Katherine- mondtam.

- Azt hittem már sosem találod ki- forgatta meg a szemeit.

- Mit keresel itt?- néztem rá unottan.

- Ezt is- azt is- döntögette a fejét, miközben elkezdett körülöttem körözni. Egy sólyomra emlékeztetett, aki az áldozata felett köröz. Csak, hogy itt nem én voltam az áldozat.

- Velem ne próbálj szórakozni! Szerintem mind a ketten tudjuk, hogy egy pillantásomba kerül és vége az ócska játékodnak.

- Pontosan tisztában vagyok az erőddel- mondta, leállt velem szemben és szórakozottan piszkálgatni kezdte a körmét. – Éppen ezért, van egy ajánlatom.

- Ajánlat?- vontam fel a szemöldököm. - Van itt valami, ami az enyém, ha segítesz megszerezni, nem bántom a nyomorult Salvatoreokat és a kis védencüket se- mondta fanyarul. Elkapott a méreg. Ideges lettem, komoly koncentrációmba került, hogy ne öljem meg itt helyben ezt a ribancot.

- Most még nem öllek meg- néztem rá. – De ha még egyszer meglátlak valamelyikük közelébe, már nem leszek ilyen kedves. Ha csak egy kicsit is félted az életed eltűnsz ebből a városból- sziszegtem az arcába, majd megfordultam és elindultam a kocsim felé.

- Elisabeth- szólt utánam. Megálltam, de nem fordultam meg. – Damon sosem szeretett téged. Minden, amit tett vagy mondott hazugság volt. Megigéztem- mondta gúnyosan. Összeszorítottam az ökleimet, hogy nem sírjam el magam, de egy könnycsepp így is kibuggyant a szememből. - Fáj, igaz?- kérdezte, majd meghallottam gúnyos kacagását, ami pár másodperc múlva egy fuvallattal el is tűnt.

A lehulló könnyeim szinte lehetetlenné tették a látást. Beletelt pár percbe mire végre sikerült elindulnom. Most nem vágytam semmire csak egy forró fürdőre és egy puha ágyra. A fáradtság hirtelen annyira elborította a testemet, hogy szinte mozdulni nem bírtam. A szemeim, mint egy csapóajtó összecsukódtak. Fájt nyitva tartanom őket. Már épp a Mytic Grillnél voltam, amikor úgy éreztem nem bírom tovább. Beálltam az épület elé, de nem szálltam ki. Képtelen voltam.

Pár másodperc múlva már az álom és a valóság határán voltam, amikor valaki kopogni kezdett az ablakomon. Erőt vettem magamon és kinyitottam az ajtót. De ahogy ráálltam mind a két lábamra úgy is estem össze. Ekkor hirtelen két erős kar fonódott a derekamra és elkapott, mielőtt kiköthettem volna a hideg aszfalton. Éreztem amint az a valaki felkap a karjába.

- Hé, jól vagy? Elisabeth!- hallottam meg a hangot, amitől még az ájulás határán is megdobbant a szívem. Válaszolni akartam, de nem tudtam. A testem, mintha lebénult volna. Még egyszer utoljára megpróbáltam kinyitni a szemem. A jégkék tekintet, amit láttam most nem hidegséget és embertelenséget, hanem komoly aggódást mutatott. Láttam, hogy mennyire kétségbe van esve.

Meg akartam szólalni. Meg akartam neki mondani, hogy tegyen le, hagyjon békén, de a testem még mindig nem reagált. A szemem visszacsukódott. Még éreztem, hogy elindul velem valamerre, de utána a külvilág megszűnt és felváltotta a helyét a sötétség.

2. fejezet

Sziasztok!
Hoztam az új fejezetet. Remélem tetszeni fog a folytatás. Köszönöm a kommentárokat az előző részhez, most is örülnék neki:)Puszi

Utam a Salvatore panzióba vezetett. Stefanhoz mentem. Egy hang nélkül mentem oda az ajtóhoz és becsöngettem. Már egy jó ideje ácsingóztam ott, mikor egy ismerős arc jelent meg az ajtóban.

- Katherine?- hüledeztem.

- Óó- szólalt meg-, a nevem Elena- mondta, az állam a padlón volt.

- Elisabeth- jelent meg az ajtóban Stefan.

- Meg magyaráznád ezt?- néztem Stefanra, majd Elenára.

- Gyere be. Mindent elmeséltek. Elmondták, hogy mi történt az óta mióta ők visszatértek a városba. Sokkoltak a hírek, amiket megtudtam. Már most tudtam, hogy több időt kell itt eltöltenem, mint gondoltam. Megtudtam, hogy a sír kinyílt és a sírbeli vámpírok kiszabadultak. Bár arról fogalmuk sem volt, hogy hol lehetnek. Holnap az első dolgom lesz megkeresni őket.

Miután megbeszéltük a fontosabb dolgokat áttértünk az ismerkedésre. Elena meg én. Még mindig fura volt számomra, de Stefannak igaza volt, Elena Katherine szöges ellentéte.

- Szóval, mióta ismeritek egymást Stefannal?- kérdezte Elena, miközben a nappaliban üldögéltünk. Stefan épp a konyhában volt. Elment, hogy hozzon valamit inni.

- 1863-óta. Akkor költöztem a családommal Mystic Fallsba.

- Te már….?- kezdte meglepetten.

- Öreg vagyok ugye?- kérdeztem mosolyogva.

- Én.. nem..én- kezdett volna mentegetőzni, de megint félbeszakítottam.

- Semmi baj Elena. De ugye nem látszik rajtam?- villantottam rá egy szikrázó mosolyt, majd visszaváltottam komolyra. – Nem laktam ott többet két évnél, történt valami, ami miatt el kellett tűnnünk.

- Mi történt?- kérdezte Elena, de aztán zavartan hozzátette. – Elnézést ez illetlen volt.

- Semmi gond- mondtam ismét. – Az apám meghalt- mondtam ki és lehajtottam a fejem, a kezeimet pedig a lábamon támasztottam meg. – 1864 őszén történt. Az apám és Mystic Fallsból pár barátja vadászni mentek együtt. John Gilbert, Giuseppe Salvatore, a Fell és a Lockwood család férfitagjai. Kora délután mentek el és úgy tervezték, hogy másnap reggel jönnek. Damon aznap éjjel nálam aludt. A szolgálólányom kora reggel figyelmeztettet minket az apáink érkezésére. De mikor hazaértek az apám nem volt közöttük, megölték…

- Ki…- kezdte.

- Katherine volt- mondtam miközben felnéztem és rámosolyogtam. - Nekem most mennem kell- pattantam fel a kanapéról, intettem egyet a konyhából éppen visszatérő Stefannak, majd Elenától is elköszöntem. - Nagyon örültem- mondtam őszintén, és kiszáguldottam a házból.

Gyorsan a „bérelt” házamba mentem, ahol egyből egy forró fürdőt engedtem magamnak. Ledobáltam a ruháimat és befeküdtem a fehér sarokkádban lévő gőzölgő vízbe, csak ekkor néztem körbe a fürdőbe.

Maga a fürdőszoba téglalap alakú volt. Az ajtóval szemben magas polc terpeszkedett. Mellette egy hangulatos fürdőszobai virág. Az ajtó melletti falon egy hatalmas plafontól földig érő tükör volt, ami mellett pedig egy hófehér mosdó. A vécé is ezen az oldalon volt, közel a fürdő jobb sarkában lévő tusolóhoz, ami mellett egy kényelmes sarokkád helyezkedett. A szoba közepén, pedig egy hatalmas vajszínű szőnyeg tette tökéletessé a képet. Tetszett, hogy minden berendezés hófehér volt, ezekhez tökéletes volt a vajszínű fal és szőnyeg. Tetszett ez a ház, úgy döntöttem, hogy holnap megveszem, így hivatalosan is beköltözök a városba. Csodás...

Míg áztattam magam akaratlanul is eszembe jutott egy emlék az Elenával beszélt dolgok hatására. Ebben az emlékben rejlik az, hogy hogy lehet valakit ennyire gyűlölni, bár mégis halálosan szeretni.

1864, Virginia, Mystic Falls
Hideg őszi reggel volt. A jeges szél, már tépkedte a leveleket a fákról, amik engedelmesen elszakadtak ágaiktól, hogy lehullhassanak a földre. A nappali ablakban álltam és a Damonnal eltöltött órákról gondolkoztam, amikor meghallottam a patadobogást. Az erdő felől lovak közeledtek. Elmosolyodtam, ahogy megláttam ezeket a büszke teremtéseket, szerettem, ahogy patáik ütemesen csapódnak a földhöz, majd elrugaszkodnak. Megismertem mind az öt lovast, ahogy megálltak a házunk előtt és lepattantak a lóról, de egy hiányzott, az apám. Azt gondoltam, hogy biztos lemaradt valahol, így elindultam a tornácra, hogy illedelmesen üdvözöljem őket.

- Üdvözletem, urak- pukedliztem előttük, mire ők levették a kalapjukat és illedelmesen meghajoltak.

- Miss Quenell- jött közelebb Giuseppe Salvatore.

– Egy fontos hírt kell önnel közölnöm. Az apjáról lenne szó- mondta és feljött a tornácra, míg én a kezemet a hátam mögé fontam.

- Jól van?- kérdeztem, már kicsit aggodalmasan.

- Az apját a múlt éjjel meggyilkolták kisasszony- mondta tisztelettel és lehajtott fejjel.

- Ki tette?- kérdeztem jeges hangon, a torkom összeszorult.

- Már keressük a tettest- én csak bólintottam, megfordultam és elindultam az ajtó felé. Az ajtókeret elhomályosodott előttem, és ahogy beértem a házba kicsordultak a könnyeim. Felszaladtam a szobámba, nem törődve a díszes ruhámmal, amit apám üdvözléséhez vettem fel. Bezártam az ajtómat és csak sírtam. Aztán minden elsötétül.

Mikor újra felébredtem, már jócskán este lehetett, mivel kint az égbolt korom sötét volt. Egy csillag sem volt az égen. Hirtelen az szobám sarkából mozgást láttam, majd láttam, hogy egy árnyék elindul felém. Majdnem felsikoltottam, de helyette csak a szívem lódult meg és majd nem kiugrott a helyéről. Fény lett a szobámban, valaki meggyújtott egy gyertyát, így már láttam, hogy az árnyék egy női alak. Csak az ágyam lábáig jött el és ott megállt.

- Ki maga?- kérdeztem remegő hangon.

- A nevem Katherine- hallottam meg gyilkos hangját. - Ó kérlek, tegeződjünk, hagyjuk ezt az illemet, nekem nem nagyon megy. Egyébként Damon és Stefan barátnője vagyok- mondta és elmosolyodott. A szemeim ki dülledtek. Damon hazudott. - Most biztos azt kérdeznéd, hogy mit akarok itt. Csak figyelmeztetni akartalak, hogy Damon az enyém- mondta. A szemei megváltoztak és a szemfogai megnőttek, egy fél másodperc alatt ez ágyamnál termett és megszorította a nyakam.

- Mi vagy te?- hörögtem.

- Vámpír vagyok- mosolyodott el újból majd elengedett, az egész testem remegett. – Ha még egyszer Damon közelébe mész az anyádat is megölöm.

- Te ölted meg apámat?- ziháltam.

- Ó, nem, nem teljesen. Az igazság az, hogy Damon nagyszerű segítség volt az apád eltüntetéseben.

- Miért?- nyögtem.

- Figyelmeztetésnek- vont vállat. Majd hátat fordított és elindult az ajtó felé. Összerezzentem, amikor az ajtóból újból megszólalt. – Tartsd észben, amit mondtam. Különben Quenell családban újabb gyilkosság történik- hallottam jeges hangját, majd eltűnt az ajtóból…

Az emlékből egy ajtócsapódás térített vissza a jelenbe, a bejárati ajtó csapódása. Egyből kipattantam a kádból és magamra csavartam Az első törölközőt, ami a kezembe akadt. Óvatosan lépkedtem át a nappalihoz vezető folyosón. Ott álltam a nappali közepén egy másodpercig, amíg meghallottam a konyhában a szekrény nyitódását és csukódását. Egy másodperc alatt oda suhantam a konyhaajtóhoz, mivel védő vagyok, olyan vagyok, mint egy vámpír csak nem iszok vért. Mikor megláttam a vendégemet, halkan karba font kézzel nekidőltem az ajtófélfának. Persze teljesen elfelejtettem, hogy csupán egy zsebkendő nagyságú törölköző van rajtam, ami épp, hogy eltakar, ott ahol kell.

- Mi a francot keresel itt?- köszöntöttem jeges hangon Damont.

- Beugrottam- mondta miközben éppen skót wiskeyt öntött egy pohárba. Háttal állt nekem a pulttal szemben. Önkéntelenül is végig néztem rajta és elfogott egy egyfajta borzongás. A baj csak az volt, hogy nem a gyűlölettől rázott ki a hideg, pont ellenkezőleg.

- Akkor tűnj el! Most!- mondtam halkan, de fenyegetően. Mire sikerült felém fordulnia egy gúnyos mosollyal az arcán, amint meglátott lefagyott a mosoly az arcáról. Egyből rájöttem, hogy miért. A pohár, amit a kezében tartott visszahullott a pultra. Vággyal teli szemeit minden porcikámon végig járatta újból és újból.

- Nem is tudtam, hogy ilyen hatással vagyok rád- mondtam vigyorogva miközben elindultam felé, de mikor már csak pár centire voltam tőle egy gyors mozdulattal kikerültem és kinyitottam a hűtőt.

- Mindig is ilyen hatással voltál rám- mondta és hallottam, hogy újból felveszi a poharát a pultról és belekortyol az italába, miközben én behajoltam a hűtőbe, hogy találjak valami kaját. A válaszára csak megvetően fújtattam egyet. Majd mérgembe még jobban belehajoltam a hűtőbe és össze-vissza, dobáltam benne a cuccokat mire végre találtam egy joghurtot.

Csak, hogy egy dologról elfeledkeztem. Éppen, hogy egy fenekemet takaró törölközőbe voltam, ami így a fél fenekemet se takarta, gyorsan kiegyenesedtem és megfordultam. Eközben hallottam, hogy Damon félre nyeli a whsikey-t és elég rendesen elkezd köhögni. Ennek köszönhetően az új tervem egy másodperc alatt megfogalmazódott bennem. Meg akartam őrjíteni a puszta jelenlétemmel. Csak vissza akartam neki vágni. Emberfeletti gyorsasággal mellette termettem és elkezdtem ütögetni a hátát, mint a kisgyereknek.

- Csak nem félre nyeltél?- nevetgéltem. Aztán a következő másodpercben elkapta a kezem és vámpírsebességgel nekitaszított a falnak. Ismét éreztem a leheletét az ajkamon.

- Szóval, mióta részesíted előnyben a rövid törölközőket?- kérdezte, de közben erősen a falhoz nyomott. Egy egyszerű mozdulattal ellöktem magam. Egy fél másodperc alatt a szemközti falnál voltunk, de most én szorítottam a falhoz.

- Szóval, mióta érdekel téged?- vontam fel a szemöldököm, és még erősebben szorítottam.

- Elég régóta- mondta, elkaptam a kezeimet és a hátam mögé szorította őket és közelebb rántott magához. Most már szabadulni sem tudtam olyan erősen tartott. Láttam a nyers vágyat a szemében, láttam, hogy már nem bírja tovább. Az arca már veszélyesen közeledett hozzám, amikor átfordultam a kezeink alatt és sikerült kirántanom a kezem az övéiből.

- Megváltoztál.

- Örülök, hogy észrevetted- mondtam miközben kiszedtem egy kanalat, hogy végre megehessem azt a nyamvadt joghurtot. – Tudod, mióta a világ összes vámpírjának a bébi csősze vagyok, kicsit megváltozott az életszemléletem. De ne aggódj, nem felejtettem el semmit. Emlékszem 1864-re. Kahterine a gazdag és kedves árva megjelenik Mytic Fallsban, és megbolondítja a város ifjainak szívét. Katherineért mindenki odavan, de neki csak a Salvatore testvérek kellenek. A kis játéka persze a fél város életébe kerül, de ő még ekkor sem tud választani, végül egyiket sem választja és eltűnik- mondtam, majd felé fordultam. – Most is ez a helyzet igaz? A szereplők ugyanazok a hely ugyanaz, csak a történet végződik máshogy. Vajon kit választ Elena, Stefant vagy téged? De figyelmeztetlek, ha még egy ember meghal, te leszel a felelős! Most pedig tűnj el a házamból, én nem vagyok egy hülye tini lány, akihez idejöhetsz és kedvedre szórakozhatsz!

- Higgy nekem! Azt teszek veled, amit akarok- sziszegte, majd meg fordult és elindult kifelé.

- Azok az idők rég elmúltak- mondtam.

- Úgy gondolod?- szinte láttam magam előtt, ahogy szemöldökei megemelkednek és arcán gúnyos mosoly terül el. A következő pillanatban éreztem kezeit a derekamon, amint hátulról átölel, és óvatosan magához húz. Ajkai apró csókokkal kényeztette a nyakamat. Közel voltam hozzá, hogy elveszítsem a fejem, de be akartam bizonyítani igazamat. Bár egy sóhaj így is elhagyta számat, lényegében egész jól sikerült tartani magam. Óvatosan felé fordultam és a lehető legközelebb hajoltam hozzá.

- Megmondtam, már nem egy hülye tini vagyok, akivel jól elszórakozhatsz- suttogtam, ahogy beszéltem az ajkaink néha-néha összeértek. Majd óvatosan ellöktem magamtól és elindultam a bejárati ajtóhoz. Kinyitottam előtte, jelezve, hogy tűnjön el végre. Ám mielőtt kisétált volna még odalépett hozzám.

- Nálam akkor sem vagy erősebb, édes- susogta a fülembe, éreztem ahogy ajka érinti az ajkamat, mint egy szellő. A kezemet a számhoz kaptam, de már őt nem láttam, eltűnt…

1. fejezet

Sziasztok!
Hát meghoztam az első fejezetet. Remélem tetszeni fog nektek. Véleményeket kérek:)

1864, Virginia, Mystic Falls

Homályosan érzékeltem, hogy valaki belép a szobába, fogalmam nem volt, hogy ki az de nem is érdekelt, ugyanis ebben a pillanatban a világ legszerencsésebb emberének éreztem magam.

- Miss. Quenell, Mr. Salvatore ébredjenek a szüleik hamarosan hazatérnek- hallottam meg szolgáló lányom óvatos figyelmeztetését.

- Köszönöm Marie, kimehet- mondtam neki mire illedelmesen rám mosolygott és elhagyta a szobát.

- Menned kell- fordultam a mellettem fekvő gyönyörű férfi felé, akit mindenkinél jobban szerettem.

- Még van időnk- csókolt meg Damon, majd csikizni kezdett. Próbáltam visszavágni, de esélytelen volt. Az egész emelet a mi nevetésünktől zengett.

- Fe.. fejezd be- nyögtem ki két nevetés között.

- Csak ha kapok cserébe valamit- mondta miközben óvatosan fölém feküdt, de úgy hogy nehogy összenyomjon a súlyával.

- Mit szeretnél?- kérdeztem mélyen a szemébe nézve.

- Téged- válaszolta nemes egyszerűséggel. Mire én elmosolyodtam és átfordítottam magunkat, így én voltam felette.

- Ó, Mr. Salvatore ezt már egyáltalán nem kell kérnie.

- Mert?

- Mert már az öné vagyok- mondtam, mire ő szenvedélyesen megcsókolt. Csókunkat egy kopogás zavarta meg majd egy hang megszólalt az ajtó mögül:- Megérkeztek a szüleik!- hallottam Marie hangját. Gyorsan legurultam Damonról, mire ő felpattant és villámgyorsan öltözni kezdett, elakadt a lélegzetem tökéletes testétől. Amíg ő felöltözött én magamra tekertem egy takarót és kimásztam az ágyból. Az ajtóban még gyengéden megcsókolt és a fülembe suttogta, hogy szeretlek, majd eltűnt.

Megszédültem, a párnámba nyomtam a fejem, hogy visszatartsam könnyeimet. Beletelt pár percbe, míg összeszedtem magam és sikerült kikászálódnom a fürdőbe. Gyorsan letusoltam, majd hosszú sötét barna hajamat kontyba fogtam. Muszáj volt minden módon, ahogy csak lehet idősebbnek tűnnöm. Egy fekete kosztümöt vettem fel egy kék inggel. Egy teljesen átlagos irodai öltözet. A különbség az volt, hogy az én táskámban mindig lapult egy karó, és az ízléses nyakláncomban pedig vasfű rejtőzött. Gyorsan felkaptam a kocsi kulcsom és elindultam Hampton belvárosa felé. Nem volt hosszú az út, de azért jócskán álltam a reggeli dugóba. Már hozzá szoktam a hosszú évek alatt mindenhez, de inkább így éltem, mint hogy minden percemet a vámpírok világában éljem. Mikor az irodámhoz értem a titkárnőm szokásosan köszöntött és elmondta a mai dolgaimat. Attól függetlenül, hogy a felettese voltam jóban voltam vele. De a titkomat persze ő se tudta. A vámpírokon kívül senki. Már közeledett a nap vége, ami azt jelentette, hogy hulla vagyok. A mai napon az egyik legfárasztóbbak közé tartozott. Szinte egész nap rohangáltam, vagy ha nem akkor a tárgyaló teremben ültem. Már legalább este hét volt mire hazaindultam. Mivel közeledett a tél koromsötét volt. Így inkább éreztem éjfélnek, mint este hétnek az időt. Ahogy beléptem a tágas nappalimba levetettem magam a kanapéra és lehunytam a szemem. Elalhattam, mert a hirtelen megszólaló mobilom csörgése ébresztett fel. Gyorsan fölkaptam a dohányzóasztalról, de mielőtt még fölvettem volna gyorsan megnéztem az időt, már fél tizenegy volt, elég sokat aludhattam.

- Ki az?- szóltam bele kótyagosan a telefonba.

- A titok nincs biztonságban. Mystic Fallsban túl sok ember hal meg…- mondta egy férfihang, majd a vonal megszakadt. Tudtam, hogy indulnom kell, méghozzá azonnal. Már gyűlöltem azt a helyet, gyűlöltem a régi otthonomat. Ha tehettem messzire elkerültem, de most mennem kell, ez a hivatásom.

Gyorsan bementem a szobámba. Lekaptam a szekrény tetejéről két bőröndöt és elkezdtem bedobálni a legfontosabb cuccokat. Siettem, mert még napkelte előtt oda akartam érni. Bár minden porcikám maradni akart, mégis az induláshoz készülődtem. Féltem a viszontlátástól, féltem, hogy újra látnom kell Őt. Legszívesebben megöltem volna a sok fájdalom miatt, amit okozott. De tudtam, ha ő meghalna én is vele halnék.

Minden erőmet összeszedve indultam régi otthonom Mystic Falls felé. Most már egyáltalán nem voltam fáradt. Az egész éjjelt éberen autóztam végig. Azt kívántam, bár ne ébredtem volna fel a telefonra.

Végig vezettem az éjszakát, de a fáradtságom már rég elmúlt. Mióta megtudtam, hogy Mystic Fallsba kell mennem még egy védőhöz képest is túl éber voltam és tudtam, hogy ez addig nem fog elmúlni ameddig el nem tűnik a közelemből Damon.

Már hajnalodott mikor elértem a városjelző táblát. Mivel már nem volt itt házam, így jobb ötlet híján a város jól ismert utcáin kocsikáztam. Sok minden megváltozott mióta nem jártam itt, aminek már legalább harminc éve. A legtöbb ház ismerős volt, de volt sok új is. Egy ház azért volt, aminek a közelébe se mentem, a régi Salvatore panzió. Úgy döntöttem, hogy keresek valami lakatlan eladó házat, amiben meghúzhatom magam egy ideig.

Nem kellett sokáig keresnem. A város túlsó felén találtam egy igen tetszetős házat. Miután bejutottam bepakoltam a cuccaimat a házba. Egy forró fürdő után, úgy döntöttem utána nézek a híres Mystic Fallsi gyilkosságoknak. Bekapcsoltam a tévét és leültem elé a laptopom társaságában.

„ÖT ÁLLATTÁMADÁS, HÁROM ELTŰNT EMBER. A GYILKOST NEM TALÁLJÁK” – olvastam a Mystic Times internetes változatát. Ez a szám Mystic Falls pár ezres lakosságában igen aggasztó volt. Tudtam, hogy kit kell keresnem, hogy a gyilkosságok megszűnjenek, mégsem vitt rá a lélek, hogy megöljem.

Miközben tovább kutakodtam, a tévében valami felkeltette az érdeklődésemet. „- A gyilkost el fogták!”- mondta a riporter. „- A fenevad egy több mint 3,5 m hosszú puma. Az állattal ma hajnalban végzett egy vadász, amikor is a hatalmas állat rátámadott.”- tudtam, hogy el fogja tüntetni a nyomait, ami azt jelenti, hogy itt marad a városban. Valamire készül.

A délután nagy részét megfigyeléssel töltöttem. Figyeltem az iskolát, a sheriffet, Lockwoodéket, de nem jutottam sokra. Már esteledett, amikor úgy döntöttem, hogy elnézek a jó öreg Mystic Grillbe hátha ott többet megtudok. Hiszen nem ronthattam egyből Damonra bizonyíték nélkül. Egy fekete csőfarmert és egy mélyen dekoltált türkiz felsőt választottam, amihez a bőrkabátom társult. Fura volt ez ruha, mert mindig olyan cuccokat hordok csak amik öregítenek, de most mind egy, hogy tizennyolcnak vagy huszonötnek nézek ki, aki ismer, úgyis tudja a valós koromat.

Még előszedtem a szekrényből a fekete bőrtáskát, amiben pont elfért egy karó és még pár cucc, majd elindultam. Úgy döntöttem, hogy most gyalog megyek. Nem akartam feltűnést kelteni a kocsimmal.

Gyorsan odaértem a helyhez, pár percig figyeltem a be és ki jövő embereket, de nem láttam ismerős arcot. Eldöntöttem, hogy akármi történik ameddig Mystic Fallsban leszek, erős maradok. Beszélgetni fognak velem, látni fognak, de valójában fogalmuk sem lesz arról, hogy mit érzek, vagy mit gondolok. Agyamban egyre gyorsabban emelkedett a fal, ami elzárja majd igazi énemet minden vámpír és ember előle.

Teljes magabiztossággal léptem be a Mystic Grill ajtaján. Sokan voltak, de nem figyelt fel rám senki. Megálltam az ajtótól pár méterre és felmértem a helyet. Senki sem volt ismerős, ameddig a bár pult felé nem néztem. Egy bárszéken ott ült Damon Salvatore, akit annyira szerettem, hogy gyűlöltem érte. Neki erről valószínűleg fogalma sem volt. És ez így volt jó. Vettem egy mély levegőt, majd elindultam felé ugyanolyan halk léptekkel, ahogy a vámpírok közlekednek, így esélye sem volt meghallani, hogy jövök.

- Micsoda öröm- szólaltam meg mögötte gúnyos hangnembe. Amire ő egyből felkapta a fejét, majd lassan felém fordult. Jégkék szemeibe a meglepetés szikrája csillogott. Csak most vált világossá, hogy mennyire is hiányoztak ezek a szemek.

- Elisabeth- ő pedig gúnyos mosolyra húzta száját. Egy szó nélkül lehuppantam a mellette lévő bárszékre és kértem egy kávét.- Pedig reméltem, hogy iszol velem egy köszöntőt- mondta csalódottan,- de rájöttem, hogy te még nem vagy nagykorú- vigyorgott.

Legszívesebben visszaszóltam volna neki, hogy „dögölj meg”, de nem tettem, csak csöndesen ültem tovább. Mikor rájött, hogy nem sikerült felidegesítenie először ívelt szemöldökét megemelte majd elmosolyodott, de csöndben, maradt. Bele kortyoltam a forró és keserű kávémba. Olyan keserű volt, mint az életem. De különösen, csak így tudtam meginni.

- Meg foglak ölni- jelentettem ki, miközben visszatettem a bögrémet a pultra.

- Ó, te azt sosem tennéd- mondta gúnyosan.

- Úgy gondolod?- pattantam fel és a szívéhez szorítottam egy karót, amit mindig a táskámban hordtam. Persze úgy álltam elé, hogy a karót senki sem látta. Lenézett a karóra és elmosolyodott.

- Sosem tennéd meg- mondta újból. – Még mindig szeretsz.

A fogam összecsattant, sikerült felidegesítenie.

- Igazad van, sosem tenném meg- mondtam,- de ezt megteszem- öntöttem rá a kávét a fejére. Majd méltóságteljesen elindultam kifelé.

Megborzongtam, mikor megcsapott a fagyos kinti levegő. Még csak pár lépést tettem mikor hallottam, hogy újból csapódik a Grill ajtaja. Reflexből visszafordultam, de nem láttam senkit. Vállat vontam, majd visszafordultam, de ezzel egy időbe össze is rezzentem. Damon állt előttem, nagyon közel. Gondolkodó pillantásokkal méregetett. Az én szemem akaratlanul is ajkára vándorolt, ami alig három centire volt az enyémtől. A testem minden porcikája izzott.

Iszonyatosan vágytam arra, hogy megcsókoljon. De e helyett hátra léptem egyet és kifújtam az eddig bent tartott levegőmet.

- Azt hittem a védők nem félnek a vámpíroktól- vizslatott még mindig.

- Azt hittem a vámpírok félnek a védőktől- vágtam vissza bár elég gyengén.

– Miért jöttél vissza?- szegeztem neki a kérdést.

- Hiányzott Mystic Falls.

- Komolyan Damon! Mit keresel itt?- sziszegtem.

- Volt egy tervem.

- Hadd találjam ki. Egy terv arra, hogy kinyisd a sírt és kiszabadítsd Katherinet?- kulcsoltam össze a kezem a mellkasom előtt. Láttam, ahogy a tekintete komolyra váltott, már nem játszott.

- Honnan tudtál a sírról?- kérdezte csípősen.

- 1987-ben volt egy balhé, New Yorkban. Egy éjszaka alatt húsz megoldatlan haláleset. Ott találkoztam vele először 1864 óta. Addig a napig én is azt hittem, hogy a sírban van.

- Megölöm azt az önző ribancot- sötétült el az arca. Felvontam a szemöldököm.

- Azt hittem ő életed szerelme- mondtam.

- Hát, tévedtél- mondta és közelebb jött egy lépéssel. Én még egyet hátra léptem, hogy tartsam a távolságot. Én hátráltam ő pedig jött egyre közelebb. Pár lépés után éreztem, nekiütköztem a falnak, Damon olyan közel volt, hogy a ruhánk anyaga már összeért. Két kezét a falnak támasztotta, így elzárva minden menekülő utamat. A tekintetemet végül visszafordítottam jég kék szemei felé.

- Ha most ő lenne itt helyettem, vajon akkor is ezt mondanád?- kérdeztem félre billentett fejjel.

- Ha ő lenne, itt már halott lenne- mondta egy apró mosollyal. Hittem neki. Láttam rajta, hogy nagyon is komolyan gondolja.

Meg akartam szólalni, de nem tudtam. Mikor visszanézett rám, a tekintete ellágyult. Rám törtek az emlékek. Régen is így nézett rám, pont ilyen szerelmesen. Mielőtt megjelent Katherine.

Közben éreztem, hogy keze lassan felcsúszik a nyakamon, egészen az állcsontomig, amit óvatosan cirógatni kezd. Minden érintésétől megborzongtam. Tudtam, ha nem elevenítek fel valami fájdalmas emléket vele kapcsolatban, akkor pár másodperc múlva rávetem magam. Kétségbe esettem kutattam az agyamba valami után, ami elég erős. Nem is kellett sokáig keresnem.

Az apám. Katherine megölte az apámat. Mindez nem fájt annyira, mint az, hogy Damon ezt szemrebbenés nélkül nézte végig. Sőt, még segített is neki.

Újból visszatért belém a gyűlölet érzése. Halványan érzékeltem egy ember közeledését, így nem lökhettem el annyira, mint szerettem volna.

- Ne érj hozzám- sziszegtem, majd ellöktem magamtól. Meglepettem nézett rám, nem gondolta, hogy bárki ellen tudna neki állni.

- Damon. Mit csinálsz itt?- hallottam meg egy vékony hangot, amihez egy szőke hajú lány tartozott.

- Caroline - szólalt meg Damon. – Menj be- bökött a fejével a Grill felé.

- De téged kerestelek- akaratoskodott a Caroline nevű lány.

- Menj be!- a hangja már parancsolóan és idegesen csengett.

- Semmi baj, én épp indulok- szólaltam meg, és tényleg elindultam, Damon felé. Odahajoltam a füléhez. – Ha még egy embert megölsz, saját kezűleg tépem ki a szíved- suttogtam jegesen, majd megfordultam és elmentem.

Bevezetés

Sziasztok! Egy Vampire Diaries történettel jelentkezem. A főszereplőnk egy elég érdekes személyiség, aki ugyan olyan idős, mint a Salvatore testvérek. És persze egyik testvérhez különös szálak fűzik. Most a bevezetőt olvashatjátok. Kérek kritikákat! :)

Bevezetés

Képzelj el egy világot, egy olyan világot, aminek a létezése titokban maradt, ám a történelme mégis évezredekre nyúlik vissza. Képzelj el egy halhatatlan világot, ahol az ember csak táplálék, vagy egy játék baba, amivel el lehet játszogatni. Én ebben a világban élek halandóként. Vagyis inkább félig halandóként. Rendes ételt eszem, van keringésem, de erősebb vagyok egy halandónál, majdnem olyan erős, mint egy jól táplált vámpír. Az én hivatásom, hogy megvédjem az emberek elől ezt a szörnyű és veszélyes titkot, valamint megvédjem őket a vámpíroktól. Olyanból, mint én a világon egyszerre csak egy létezik. Ha én meghalnék, akkor változna át egy másik halandó. Senki sem tudja, hogy kiből lehet védő, ez mindig a véletlen műve. Valahol a földön egy tizennyolc éves fiú vagy lány védővé hal, ha az előző már halott. Mikor átváltozol, ösztönösen tudod, hogy mit kell tenned, az első pillanattól kezdve tudod, hogy védő lettél.

Én is ez vagyok, egy százhatvannégy éves tinédzser, aki vámpírokat hajkurász az emberek biztonsága érdekében. Mivel ritkán van balhé és „nyugodtan” élhetem az életem, hiszen egy örökké valóság alatt, valamiből meg kell élnem. Egy jól menő céget vezetek Virginiában. A tinédzser kinézetem miatt elég sokan kinéznek vagy irigyelnek, így választanom kell vagy én váltok pár évente munkahelyet vagy az alkalmazottaimat váltom le pár évente. Általában az alkalmazottaim repülnek, így már húsz éve ezt a céget vezetem. Mindig fel vagyok készülve egy hívásra, hogy induljak, de amúgy élem a teljesen átlagos életem.

Az elmélkedésemet az óra csörgése zavarta meg, ami végül is fölösleges, mert már úgyis ébren voltam.

Sóhajtva nyomtam le az órát, még fáradt voltam, bár tudtam h már nem tudok visszaaludni, mert hozzá voltam szokva a hat órai keléshez. Akaratlanul is visszaemlékeztem régen menyivel jobb volt felébredni, akaratlanul is felszakadtak a régi sebeim.